Borítókép: Beszámoló Európa egyik legnehezebb hegyi ultramaronjáról - ilyen volt a 2X2 Race

Beszámoló Európa egyik legnehezebb hegyi ultramaronjáról - ilyen volt a 2X2 Race

Nedjalkov Balázs lefutotta, és meg is írta, milyen volt!

Honnan jött az ötlet, hogy elinduljunk a 2x2race-en? Na, ezt pontosan nem tudom, de jó ötletnek tűnt. Sára Peti (innentől SP) barátom, vagy én találtam a versenyt, azt sem tudom, de egyből beneveztünk januárban. Utána kiírtam az egyesületünk csoportjába, hogy mi megyünk és lehet csatlakozni, erre csapott le Szily Attila és Török Andris. Januárban beneveztünk és foglaltunk szállást, innentől kezdve nem is foglalkoztunk a versennyel. Augusztusig mindenkinek volt bőven versenye, így mindenki azzal foglakozott. Az idei évre négy román versenyt terveztem, ezek szépen jöttek sorba. A harmadik a Marathon7500 volt, ahová Attila is jött, aki itt szembesült azzal először, hogy milyen egy kemény román verseny, de ügyesen teljesítette. Andris még nem ismerte az ottani hegyeket.

Aztán elérkezett a verseny hete, csütörtök hajnalban indultunk útnak Pécsről. Nagyon jó utunk volt, végig nevettünk, és egy régi álmom is teljesült: supoztunk egyet a Maroson egy kidőlt hídnál. Mindenkiben megvolt az egészséges izgalom, hogy milyen is lesz a verseny, de bennem extra izgalom is volt, mert közben bekerültem a Dynafit magyar csapatába az Alpinrun-nak köszönhetően, és azt találtuk ki közösen, hogy majd kétszer is bejelentkeznem élőben a Facebook oldalukon (rajtszám átvételkor és amikor befutottam).

Kb. 14 órakor értünk oda a Fogaras lábához. Mindig lenyűgöz ennek a hegynek a látványa. Elindultunk a szerpentinen felfelé és csak gyönyörködtünk. A Bilea-tóhoz érve megláttuk, hogy miért nincs szállás ilyenkor, hihetetlen tömeg volt. Nagy nehezen megtaláltuk a szállásunkat. Kívülről úgy nézett ki, mint egy juhász kalyibája, de belülről egy nagyon aranyosan berendezett hegyi menedékház, nagyon sok kedves emberrel, akikről kiderült, hogy szintén a versenyre jöttek.

Mivel időben kiértünk, így egy kis kirándulás mellett döntöttünk. Hátunkra kaptuk a zsákokat, én a sup zsákját (kb. 14 kg), és feltúráztunk evezni egyet a Capra-tóhoz. A tó felé már kezdett világossá válni számunkra, hogy a Fogaras az más. Már itt kiderült, hogy nem lesz egyszerű a terep. A túra után a szálláson a vacsora mellett megbeszéltük a következő napi programot. Közben megérkezett a terepfutás időjósának, Alaga Tominak az előrejelzése. Szerencsére idén már nem először használtuk Tominak ezt a szolgáltatását, így tudtuk, hogy amit mond az úgy is lesz! Az előrejelzés péntek délutánra mondott egy pici záport, szombatra viszont gyönyörű napsütést (Tomi úgy fogalmazott, hogy a meleg lesz a legnagyobb ellenségünk).

Péntek reggeli után összeraktuk a kötelező felszereléseket és átmentünk a versenyközponthoz. A terv az volt, hogy kirándulunk egyet a legközelebbi 2500 m-es csúcsra, a Buteanura, utána átvesszük a rajtcsomagot és visszamegyünk a szállásra. A csúcsra vezető út egy része megegyezett a pálya első mászásának nyomvonalával. Ez a szakasz is azt igazolta, hogy ez tényleg nem csak a szint/táv aránytól lesz kemény. Felérve 2200m-re egy gerincen vezetett az út a csúcs felé. Itt már olyan helyeken mentünk, mint amelyekkel Kilian riasztgatja a terepfutókat a videóiban. Túrázás közben kiderült, hogy négyünk közül nem csak én küzdök komoly tériszonnyal, hanem Andris is. Az első pillanatban mi el is engedtük a csúcstámadást, végül tériszonytól zsibbadó lábainkkal mi is felmentünk. A látvány gyönyörű volt, de a lefelét annyira nem vártam. Valahogy lemásztam, miközben a torkomban dobogott a szívem.

Visszaérve mindenki lázban égett, mert Románia miniszterelnöke pont arra túrázott, mi is csináltunk vele egy szelfit. Pakolás közben megérkezett az egyik legjobb román terepfutó, Robert Hajnal. Gyors bemutatkozás után elkezdtük faggatni a pályáról. Ezt nem kellett volna. Mivel elmondta, hogy a pálya első fele a legtechnikásabb és a legveszélyesebb, hiszen itt van a „három lépésre a haláltól” nevű szakasz. Andrásra nézve kb. azt a falfehérséget láttam, ahogy én nézhettem ki.

Robert még annyit mondott, hogy a frissítőpontok elég messze vannak egymástól, így én a nagyobb Dynafit ENDURO 12 literes zsákomat választottam, hozzá az új Dynafit TRANSALPER DYNASTRETCH beach nadrágomat, a nagyon technikás köves pálya miatt a vastagabbik talpú Dynafit cipőmet az ALPINE PRO-t, és természetesen az MMT-és mezem, meg egy Dynafit baseballsapit. Tehát a szett egyben van, jöhet a táskába a frissítés és a kötelező felszerelés. A futóbotot a táska alján lévő a bottartóra tettem (ez nagy találmánya a Dynafitnek, mert verseny közben, nem kell levenni a táskát ahhoz, hogy elővedd és elrakd a botot). Pakolás után átmentünk a technikai értekezletre, itt mindent megtudtunk (szakasz szintidők, frissítők elhelyezkedése). Elmagyarázták, hogy eltévedni nem lehet, mert a rajtból felmászunk egyenesen a hegyre, elindulunk balra a piros jelzésen, és elfutunk a Moldoveanu (2544m) csúcsig. Majd vissza ezen az úton és elfutunk jobbra a piroson Negoiu (2535m) csúcsig és innen is vissza, aztán le a célba. Hát ez tényleg egyszerű! Az eligazítás után visszamentünk a szállásra aludni.

Reggel 4:30-kor csörgött az óra, gyors öltözködés, reggeli és irány a rajt. Ellenőrizték a kötelező felszereléseket és már bent is találtuk magunkat 200 társunkkal együtt a rajtzónában. Készítettünk néhány képet, hogy leplezzük a félelmünket. Szerencsére eljött a 6.00 és indult a mezőny. 500 m aszfalt után jött az első mászás a piros jelzésig. Itt még a mezőny nagy része fejlámpázott, aztán elkezdett pirkadni, így nem volt rá nagy szükség. Emberméretű köveken négykézláb haladtunk felfelé a szinte függőleges emelkedőn. SP-vel szinte az elejétől együtt mentünk. Felértünk a pirosig és elindultunk balra. Mivel a pálya legalacsonyabb részei is 2000 m felett vannak, így a teljes nyomvonal kopár sziklás volt. Sikerült jól helyezkedni, kb. a 40. helyen haladtunk. Általában versenyen sem szeretek egyedül futni, így mindig keresek valakit, akinek hasonló a tempója. Most sem történt másképp, amikor egy picit szétváltunk Petivel, egyből találtam egy beszélgetőpartnert. Az újdonsült futótársamtól rögtön meg is kérdeztem, hogy mi az időterve. Ő azt válaszolta, hogy 10 órán belül szeretné futni, mert tavaly elrontotta és 13 óra lett. Mikor mondtam neki, hogy honnan jöttünk, az volt az első kérdése, hogy hol edzettünk erre a versenyre. Mi a verseny előtt végig azon nevettünk, hogy hol? Hol, hát gondolatban! De csak annyit mondtam, hogy van otthon egy 500 m-es hegyünk. Aztán még gyorsan elmondta, hogy a 7 km-nél levő első frissítőpontig még van egy nagyon kemény lefelé, ott majd vigyázzak. A frissítőpontig neki a célidejéhez 1,5 órán, a Moldoveanu-hoz 2:50-en belül kell odaérnie. Aztán elköszönt és jött újra SP. Ő általában a nagyon technikás részeken mindig utolért. Innentől nem nagyon távolodtunk el egymástól. A kemény lefelé után jött a frissítő, és haladtunk is tovább (mi is megcsináltuk 1,5 órán belül a 8 km-t).

Egyre jobban közeledtünk a „három lépésre a haláltól” szakaszhoz, de odaérve a versenynek köszönhető adrenalin miatt nem éreztem annyira keménynek, mivel egy láncos-drótköteles szakasz volt, egy meredek sziklafalon, ahol a mezőny eléggé feltorlódott. Már csak egy szinte függőleges fal választott el Románia legmagasabb csúcsától. Miközben másztunk felfelé, megjelent szemből az élmezőny lefelé rohanva. Számomra felfoghatatlan tempóban haladtak, olyan volt, mintha a 10000 m-es síkfutás döntője lett volna. A csúcs előtt még egy nagyon keményebb láncos rész, ezen kb. rettegtem. Néha nehéz megtalálni egy tűhegyes gerincen, hogy melyik a jobb nyom, itt én sajnos a nehezebbet választottam. Eléggé meg is szenvedtem.

A csúcson nem volt frissítés, csak egy gyors chip ellenőrzés. SP-vel csináltunk egy képet és indultunk. Itt olyan érzés fogott el, hogy innen már csak vissza kell futni és jöhet a pálya másik fele. A tériszonyomnak köszönhetően idefelé annyira féltem a csúcs előtti láncos részen, hogy megkértem SP-t, hogy ezen a szakaszon mindenképpen maradjunk együtt. A lefeléhez érve rájöttem, hogy mi erre a versenyre tényleg csak gondolatban edzettünk. Közben megjelent Attila és Andris, akiknek nagyon megörültünk, hogy ilyen jól haladnak, ezért már messziről „viccesen” román nyelven bíztattuk őket. Visszafelé a frissítőpontra érve találkoztunk Robert Hajnallal, aki egy nagyobb esés miatt kénytelen volt feladni a versenyt. A ponton kicsit több időt töltöttünk, hogy feltankoljuk az energiaraktárainkat, majd a pontot elhagyva szembesültem vele, hogy ami az úton lefelé volt, azt visszafelé meg kell mászni. A pályán visszafelé haladva nagy erőt adott, hogy az elöl haladókat bíztatva jött szembe a mezőny vége. Ennek köszönhetően ezen a részen egészen könnyedén túl is jutottam. A táv feléhez közeledve, túl 4 órányi futáson megérkeztünk a Capra-tóhoz, ahonnan indult a második kör. Újabb 500 méter szintkülönbséget kellett leküzdenem, hogy eljussak a következő frissítőpontig. Itt újra találkoztunk SP-vel és együtt frissítettünk. Nagyon megörültünk annak, hogy volt kóla a ponton, mert korábban azt mondták, hogy nem lesz. Összességében a pontok kínálata nem foglalkoztatott, mivel a versenyeim nagy részét saját frissítéssel oldom meg. (géllel és izóval, a pontokról csak némi szilárdat és banánt szoktam felvenni).

A pontról együtt indultunk tovább, de SP jobban tudott haladni. Ijesztő volt, hogy a pálya másik részéből semmit nem ismertünk, és hirtelen megjelent egy mentőhelikopter. Egy nagy fennsíkra szállt le, de hogy kiért jött az nem derült ki. SP folyamatosan távolodott, de még látótávolságon belül maradt. A verseny második felében sokkal technikásabb és nehezebb szakaszok vártak ránk, amit a fáradtságnak köszönhetően egyre nehezebben tudtam megoldani. Folyamatosan lassultam, így egyre több folyadékra volt szükségem a meleg miatt is. Nagy szerencsémre a Negoiu-csúcsra érve az ellenőrző ponton lévőktől kaptam egy kis vizet, így volt rá remény, hogy visszaérjek a frissítőpontra.

A csúcson újra elkapott az érzés, hogy innen már csak be kell futni a rajtba, de ez már hamarabb elmúlt, mert egyre nehezebben viseltem a meleget. Egy tóparton meg is álltam, hogy bevizezzem a sapkámat. Egyre jobban kezdett elcsigázni az, hogy a technikás részeken és a felfeléken nem volt ritka, hogy 17 perc feletti kilométereim is voltak. A vizem egyre fogyott, már csak kortyokat mertem inni, abban bízva, hogy minél előbb odaérek a frissítőponthoz. A teljes mezőny lassult, nem csak én, egyetlen egy versenyző tudott mindössze megelőzni ezen a szakaszon. Ekkortájt azt gondoltam, hogy a 30. hely környékén lehetek, de úgy éreztem, hogy a 10 óra helyett még a 11 órából is ki fogok csúszni. Miközben ezen járt az agyam megdöbbenve eszméltem fel, hogy újra elértem a frissítő állomást. Itt megittam 3 pohár kólát, a kulacsaimat feltöltöttem vízzel, pedig tudtam, hogy már csak egy hegy és pár kilométer választ el a céltól. A kóla jót tett és ennek köszönhetően észrevétlenül az utolsó hegyen találtam magam. Az órámra nézve megdöbbentem, hogy akár még 10 órán belül is beérhetek a célba. Ez az álmom gyorsan szertefoszlott, amikor láttam, hogy 6 km/h-val tudok csak lefelé haladni. Szikláról sziklára ereszkedve azt figyeltem végig, hogy követ-e szorosan bárki, mert annak már nem örültem volna, ha a befutó előtt leelőznek. Ekkor jelent meg az abszolút női második helyezett, aki a technikás terepen el is ment mellettem. Az aszfaltos befutóra érve azonban lelassult, én viszont azt éreztem, hogy csak a technikás terep viselt meg, de az erőm megmaradt és elfutottam mellette. A célban már SP-várt és gratulált. A végleges helyezésünket csak később tudtuk meg, én a 23. helyen 10 óra 8 perces idővel értem célba (Sára Peti 17., Török Andris 53. és Szily Attila pedig az 58. helyen fejezte be a versenyt). A verseny nehézségét az is mutatja, hogy a 45 km-re, a szintidő 14 óra és a 200 nevezőből 116 fő ért célba.

Bármennyire is technikás és nehéz volt a verseny (talán életem egyik legnehezebb pályája), már a célban megbeszéltük, hogy jövőre újra jövünk. Nagyon jól szervezett verseny volt, nagyon barátságos szervezőkkel. Köszönöm a Dynafitnek a támogatást! Ez volt az első versenyem a Dynafit ENDURO 12 literes táskában és a Dynafit ALPINE PRO cipőben, hamar összeszoktunk, mindkettő hihetetlenül kényelmes volt.

A cikk eredetileg az alpinrun.hu-n jelent meg.