Bringás keresztedzés futóknak, avagy kicsinálom-e magam a következő 6 napon

Valójában 10 évvel ezelőtt vettem az első normálisabb országúti bringámat, abban az évben, amikor Ironman-re készültem. Meg is lett, ott álltam én is a nagyatádi ünnepélyes díjátadón a verseny másnapján, egyike voltam a boldog célba érkezetteknek, meghallgattam 1526-szor a stand up, stand up, for the champions, for the champions strófájú nótát, majd jó pár évre a pincébe került a bringa. Idővel került mellé még egy mountain bike, egy trekking (ezzel szoktam tavasztól őszig néha munkába járni, meg gyereket fuvarozni), majd pedig egy fixie. Ezek közül kettő ma már új tulajdonosát fuvarozza. Az országúti viszont továbbra is az egyik kedvenc.

Országútizni amolyan életforma. Itthon mondjuk van veszélye, mert eléggé megosztó a bringásokkal szembeni hozzáállás az országutakon, illetve rengeteg a vacak minőségű aszfaltút, de például Nyugat-Európában egészen klassz dolog tekerni. Jók az utak, figyelnek, vigyáznak a bringásokra, tekintélyük van, ráadásul csodaszép helyekre lehet eljutni két keréken.

Péternek hála, évek óta kerül a nyári időszakra egy rendesebb bringatúra. Péter rendszerint még valamikor az év elején összehívja az arra fogékonyakat, főz valami csülköt, vagy velős csontos húslevest, majd ismerteti az útvonaltervet, megmutatja az ehhez kapcsolódó Excel-t, mi pedig lelkesen és a legmélyebb bizalommal rábólintunk – amiben nyilván szerepe van a csülökhöz valami eszeveszett módon passzoló sör-hegyeknek is – és végül izgalmakkal teli állapotban várjuk az indulás napját.

Idén oly annyira vártam és készültem rá, hogy júliusban már elő is szedtem a kerékpárt a pincéből. Az indulásunk dátuma augusztus 11-e volt. A terv pedig az, hogy az Atlanti-óceán partján fekvő Saint-Jean-de-Luz településről elindulunk a Földközi-tenger partjára a Pireneusok jelentősebb hágóin keresztül. A tervezett táv több mint 800 km és a szintkülönbség közel 20 000 méter szint. Mindez 6 nap alatt, remélhetőleg össze is jön a vállalásunk.

Kis társaságunk (5-en fogunk tekerni) felkészülésében jelentős szórások voltak megfigyelhetők. Valaki egészen komolyan ráfeküdt a bringára, valaki inkább futott még tavasszal, aztán nyáron lett hangsúlyosabb a bringázás. Mivel a futás egyszerű, a bringázás meg kicsit bonyolultabb, így én júliustól próbáltam feladat centrikusan rákészülni a hegyekre. Nos ez leginkább a Hármashatár-hegy emelkedőjében merült ki, úgy 50-szer tettem meg az elmúlt hetekben a Fenyőgyöngye HHH aszfalt utat föl és le. Péter - a túra ötletgazdája - ebből százat csinált másfél hónap alatt. Érdekes tapasztalás volt, hogy a bringázások mellett igyekeztem futni is. A bringás „sokk” annyira lefárasztotta a lábam, hogy nagyon nehezen ment a futás, ellenben futás után, természetesen másnap, pedig nagyon nehezen ment a bringázás. Így ment ez heteken keresztül. Nyilván, ha síkon tekerek, könnyebb lett volna, de a HHH-n felfelé minden méterért meg kellett dolgozni, de annak fényében, hogy milyen napi etapok várnak ránk, még ez is csekélységnek tűnt. Az egy hónapos futás-bringa-futás-bringa edzésmódszer eléggé lefárasztott, jelenleg úgy érzem, egy métert sem bírok tekerni, pedig holnap kezdünk a túra prológ szakaszával, amely az ikonikus Mont Ventoux kopár hegye lesz. Két évvel ezelőtt már tekertük ezt az útvonalat és pontosan emlékszem milyen élmény, röviden és velősen k@rva nehéz lesz.

Ja és hazudnék, ha azt mondanám, az ez évi 530 km tekerésem után piszkosul és keményen felkészültem arra, ami a következő 6 nap vár rám. Ráadásul, olyat tettem az utolsó napokban, ami futó fejjel gondolkodva véleményes, ugyanis új bringát vettem, amivel gyakorlatilag alig-alig tekertem. Hogy hogyan válik be, hogy a jelenlegi bringás és egyéb edzettségem milyen viszonyban lesz a Pireneusok szerpentinjeivel és hágóival, kiderül a következő napokban. Jelentkezem még képi és szóbeli élményekkel a túra során… ;-)

A bringatúránk eseményeit itt is lehet követni.