Borítókép: Lőrincz Olivér beszámolója az Ultra-Trail Hungary-ről

Lőrincz Olivér beszámolója az Ultra-Trail Hungary-ről

Lőrincz Olivér, a Runner's World szakértője, részt vett Magyarország legdurvább terepfutó versenyén, élményeit pedig veled is megosztja!

12 éve ultrafutok. Nem számolom, de hozzávetőlegesen ez volt életem huszadik, 100 km fölötti terepfutása. Ezt csak azért írtam le, hogy látszódjon, már van némi tapasztalatom magammal kapcsolatban, az ilyen jellegű versenyekről. Ez a világ nagyon más, mint egy aszfalt maraton. A másságát leginkább a hossza és a változatossága jelenti. Tovább kell tűrni és tovább kell helyzetet kezelni. Talán jobban is fáj, de hogy hosszabban, az biztos. A nagy tapasztalat a helyzetkezelésben óriási kincs.

Az ultrázás egyik legszebb része pont az, hogy bár amennyire lehet, kiszámíthatóvá próbáljuk tenni a versenyünk, az élet majd mindig tesz bele olyan kisebb-nagyobb feladatokat, amire nincs a rutinból előhúzható válasz, vagy a fáradtság miatt nem a jó választ adjuk a kérdésre.

Persze egy maratonon is lehet így, de itt pláne, hisz egy fél napig tartó futásba sok gubanc belefér. A mostani UTH 112. kilométerén sem történt ez máshogy mint vártuk, kerültek elénk hegyek és völgyek, mind a valóságban, mind mentális és fizikális formában. Most saját példámat osztom meg veletek, remélve, hogy nem csak én fogok tanulni belőle.

Az UTH, aki nem ismerné, itthon egy fogalom. Egy olyan versenyszínvonal rendezésben, amit sokan próbálnak megközelíteni rendezők. Jó magasra került mostanra már a léc. Komoly, alpesi versenyeket idéző, nemzetközi színvonal. A fapados rendezéseknek is megvan a maga hangulata, de én a fullos rendezést jobban csípem, itt nincs megakadás, probléma, érzem, hogy fontos vagyok és törődnek is velem. Minden előkészítve, mindenki teszi a dolgát. Ultrázni önmagában elég embertpróbáló, így pláne jó, mikor a rendezés ezt a próbát nem tovább nehezíti, hanem érezhetően, támogatólag, ahol tudja, segíti.

Tavaly sérült voltam, de mint pontszemélyzet, azért része voltam a versenynek. Úgy tartom, meg kell próbálni visszaadni a versenynek, a terepfutásnak azt, amit kaptunk tőle. A pontőrködés ennek egy kiváló módja, ráadásul még élvezhető is. Aki nem próbálta, ki ne hagyja, sokat lehet tanulni a másik oldalon segítve is!

Idén viszont ott toporgok a rajtban a többi 250 futóval, akik már hónapokkal korábban fejükbe vették, hogy egy koranyári éjjel nekivágnak a Pilisnek, hogy keresztbe-kasul átszeljék azt. Sok megszeppent, vagy épp magabiztosnak tűnő tekintet somolyog a fejlámpák fénye alatt. Viccelődés, feszültségoldás, a rendezők részéről a kötelező felszerelés ellenőrzése és a visszaszámlálás után megtesszük első futólépéseinket az éjjeli Szentendre sötétbe burkolózott utcácskáin, a még sötétebben derengő, előttünk magasodó és szétterülő Pilis irányába. Hamar felverjük a port, ahogy az első kilométer után felváltja az aszfaltot a föld.

Nyolc-tizedik helyen szedem a lábaim, teljesen lazán, megpróbálva felvenni azt a belső egyensúlyt, amit szerintem a legtöbb futó ezekben a pillanatokban ugyanúgy keres. Kikapcsolni a környezet legkisebb mértékben is zavaró hatásait, csak befelé és csak az esszenciális külső benyomásoknak teret engedni. Merre kanyarodik az ösvény, hol a következő jelzés és leginkább mentálisan alfába kerülni. Hamar elcsíptem ezt az állapotot. Segít az is, hogy egyedül vagyok. Szétszakadtunk. Előttem úgy száz méterre ketten, mögöttem nem tudom mennyien. Nem szoktam hátranézni, hisz a verseny előre halad, nem visszafelé. Mindenesetre csend van. Egész messze kutyák csaholnak, a por szépen kirajzolja a lámpám csóváját és a számban is érzem az ízét. Szerencsére nem kell sok idő és jönnek füves szakaszok, majd nagyjából egy óra futás és elérem az első kontrollpontot, a Lajos-forrásnál. Felveri az erdőt a rendezők és szurkolók hajrája, de csak megbocsátja ezt a zajongást nekünk a Pilis. A csekk után friss forrásvíz a kulacsba - hisz már egy fél liter elfogyott -, és Dobogókőig még egy újabb órát kell haladni, szinte végig fölfelé. Senki nem ér utol, viszont én néhány kilométer után felérek az előttem haladó párosra és a tetőre két pozíciót hozok. Nem mintha számítana. A verseny itt még nem kezdődött el annak, aki okosan próbál versenyezni. Nem számít sem ellenfél, sem helyezés még, ezeken a részeken. Ezerszer fontosabb a komfort, a higgadtság, az odafigyelés. Így is van, semmim nem fáj, semmi baj nem zavar, tempó, pulzus, érzések rendben így két óra futást követően.

A frissítőnél újabb zacskót veszek elő, benne a fehér porommal, amit csak viccesen kokainnak szoktam hívni, ha a pontszemélyzet megkérdi, mi az. Patikamérlegen előre, grammra kimért porom beegyensúlyozom a kulacsomba, felöntöm színültig vízzel, és gyia tovább. A verseny előkészületeim procedúrájának fontos eleme a minél precízebb frissítő előkészítés. Átgondolom, milyen hosszúak lesznek várhatólag a frissítők közötti szakaszok, ezekre hány gramm szénhidrátot, fehérjét és ásványi sót kell csomagoljak.

145 a max plafon erre a vasárnapra pulzus szempontból. Ezt is minden verseny előtt meghúzom magamnak. A Dobogókő utáni lejtőn nem figyelem. Jóval alatta van, de itt nem is a pulzus a lényeg, sokkal inkább, hogy ne verjem szét a lábaim és ne essek el. Valaki mögöttem trappol, kíváncsi vagyok, de nem nézem meg, mert „nem mindegy ki az?!" Aztán egy perc múlva Geri mögöttem elköszön egy biztatással. Aha, tehát csak videóztak és most már újra egyedül lehetek, irányban a Zsivány-sziklák felé. Technikás lejtőt követően szurdokban mászunk föl Pilisszentkereszt felé.

Csend van, a szél sem zsizsegteti a leveleket. Hallom a saját szuszogásom. Mély légvételek, nem kapkodóak.

A szurdok emelkedője köves, figyelős, de jólesően haladok, előttem András tanítványom. Jól mozog, meglep, hogy előttem szedi a lábait. Jó az edző, vagy én öregszem - somolygok költői kérdésemen. A tető után ismét lejtőzünk. Talán ez a pálya legtechnikásabb ereszkedése, itt tiszteletteljesen maga elé enged tempót diktálni. Figyelős, de jó lámpával mintha csak nappal futnék, így semmi gond. Botot nem hoztam, nem is kell, nem hiányzik, viszont a hasamban érzek valami furcsát. Kicsit feszül. Figyelnem kell, hogy ne a lejtőkön egyek, mert ott csak rázatom - fut rajtam végig a gondolat. Újabb óra egyedül a töksötétben. Csak nagyritkán látok szempárokat némán világítani az erdőből, ahogy figyelik, mit keres itt ilyenkor egy ember és ugyan miért és hová szalad, mi elől menekül. Pedig egy futó a közhiedelemmel ellentétben szinte sosem menekül. Sokkal inkább valami felé fut. Mi így keressük a nirvánát.

A jelölés parádés, egy pillanatra sincs bizonytalanság érzésem, a fényvisszaverős szalag remekül helytáll. A tempó jó az én nyugdíjas szintemen, a zsák a hátamon tökéletesen felveszi a formám, nem ugrál és nem is zavar. A világelit egy perccel gyorsabb lenne itt kilométerenként. Nekem viszont nem a világelit legyőzése a cél. Nekem önmagamat kell, ha nem is legyőzni, mint inkább figyelni és helyes válaszokat adni a pályával együtt feltett kérdéseikre, kihívásaikra. Szentkeresztre érve, mintha már derengene a reggel. Illik is neki, hisz hajnal négy óra körül járunk. A ponton a szokásos fél perces töltekezés, de kifutva innen és elérve a falu aszfaltját, nem találok jelzést. Szerencsére csak pár másodperc a torpanásom, mert a lejtő felől kísérők jelzik, hogy arra van a jó irány. A track az órámon, ha nagy gond lenne, be is indítanám, de megnyugodva konstatálom, hogy erre a tíz másodperces műveletre szerencsére most nincs szükség. A falut elhagyva - bár jelzett az út-, sok a benőtt rész. Kicsit Kék-túra feeling, tépi le rólam az új S-lab szerelésem, marasztal a pilisi erdő. Ez viszont még semmi, mert Dömös előtt olyan a pályavezetés, ami megkérdőjelezi a józan észt. Se út, se ösvény, a szalagok az aljnövényzettel szerencsére ritkán szabdalt erdőben fától –fáig nagy kacskaringókat írva vezetnek a bokáig érő avarban. Nem értem, de mielőtt érdemben kizökkennék emiatt, újra út kerül a lábam alá, és Pilismaróton már Zelcsényi Miki (UB főrendező) fogad azzal, hogy negyedik helyen futok. A szokásos nem-időzést követően, mivel ez a pályában egy rövid oda-vissza kiszögelés a frissítőhöz, visszafelé szembekapom Verigát (Veres Gábor, 2. helyezett), úgy 3p-re számolom a hátrányát.

Hosszú, lapos emelkedő jön, ahol már azért érzem, hogy több mint öt órája az erdőben futkosok. Álmos nem vagyok, csak már könnyebben beszéli a lábam rá a fejem, hogy váltsunk gyaloglásra. Itt sok ilyen rész jött, ahol kis futás, kis gyaloglás váltakozása ad ritmust a kilométereknek. Az emésztés semmit nem javult, pedig energetika nélkül nincs futás, tenni kell valamit. Tompán mortyog, de legalább nem fáj és nincs hányingerem sem. Mondjuk jól néznénk ki, nálam hányás szökőévenként van futás közben, viszont az elgondolkodtat, hogy ilyen mortyogást nem tudok felemlegetni az ultráimról. Egyelőre az erőm a körülményeknek megfelelő, ettem, ittam rendesen, bízom benne, hogy majdcsak megbékél magától. A békélést segítve, a tempót direkt kicsit vissza is veszem. Dömös előtt utolér Veriga, három mondat erejéig beszélgetünk is. Elnyögjük egymásnak épp mi nem jó és biztatjuk egymást, hogy „majd jobb lesz minden, kitartás!" Innen együtt érünk a pontra. Dobogókőnél előztem be, most ő itt vissza. A frissítőn, mint általában, most is kedélyjavítónak viccelődünk kicsit a pontőrökkel és már négykézlábozunk is föl a Prédikálószék első meredekén. Szabadkozik, hogy ezt az tt induló, majd' félórás rettenet mászást ő olyan lassan fogja megtenni, hogy az már szégyenletes lesz, de aztán még így is állva hagy. Hoppá, akkor már erőm sincs, konstatálom. Itt nem lehet halogatni a probléma megoldást, tápolok is rendesen fölfelé a Dömösön felvett és bekevert szénhidrátos poraimból. Ajaj! A tartalék zseléim viszont ottfelejtettem! Ilyen brutál meredeken nem várom, hogy megtáltosodom, de jobban sem leszek, kis tompasággal érek föl egy-két perccel Veriga mögött a tetőre. Az innen induló hosszú lejtőn egyedül futok, nem látok sem előttem, sem mögöttem versenytársat, de nekem jobb is így. Tudok igazán befelé figyelni. Legalább is abban a hitben vagyok, befelé figyelek, de így utólag azt hiszem a bentlét meg volt, a figyelem viszont már nem.

Úgy érzem, rendben haladok, amit csak a lejtő utolsó kilométerét rondító nyomvályús, benőtt, pocsolyás rész akaszt meg. Elérem a lepencei frissítőt, ahol a víz mellé infókat is kapok, Balázs 3 (Nedjalkov Balázs, 6. helyezett), Veriga 2p-re fut előttem. Ez szuper, de érdemben nem tudok mit kezdeni az infóval, talán annyiban megnyugtat, hogy az utóbbi lejtőn nem veszítettem időt és talán Balázzsal lehet valami, hogy ő is itt van közel előttem.

A Spartacus-ösvény a hegység egyik legszebb turistaútja, ide felérve élvezem is az egynyomtávos kanyargást. Jobbra parádés kilátás, de érdemesebb inkább a lábunk elé nézni. Ahol Bellus Áron fotóz, meg is botlok, és majdnem penderedek is lefelé, de kivédem a kicsúszást. Kisvártatva egy másik Áron, Szabó Áron, kiváló terepfutó csatlakozik, egész Pilisszentlászlóig elkísér, közben videózza a már nem túl atletikus mozgásom. A faluban össefutok Verigával és Balázzsal. Pár perce jöhettek ki a pontról, én még odafelé tartok. Pacsizunk, majd mindenki rohan a dolgára ők le, én föl. Kis-Rigónál a leves helyett már inkább valami energia befecskendezésre szavaznék, de bármennyire is lelkes és igyekvő a pont-személyzet, ilyen dolgokkal nem tudnak szolgálni. Azért eszem és iszom, de dínom-dánom nélkül, bízom a most kezdődő lejtőben, hogy majd itt erőre kapok, pihenek, hisz lefelé mint tudjuk minden gurul…. A meleg beköszön, de ez még csak egy halk „Szia!", a fejem azért preventív alapon a csap alá dugom még itt a pontnál. A gyomrom stagnál, a lábak gyengülnek. A lejtőn sem parádézom, a patakátkeléseknél érzem, hogy az enerváltság fejben is kezd mélyülni. Végül is már 9 órája futok, valahol normális dolog. Negatív gondolataim nincsenek, de küzdelmes érzéseim vannak. A már órák óta tartó problémám ugyanúgy megvan, válasz pedig még mindig nincs. Ott nem tudatosul, de utólag tudom, nem figyeltem eléggé. Fáradt voltam már és ez a fáradtság elvonta a figyelmem. Jól jött volna itt valaki, aki tarkón csap, hogy „Hé Oli, gondolkodj is, ne csak fuss!” A tempó síkon már van, amikor 5p/km kívüilre kerül, és már nem csak a meredekebb emelkedőket gyalogolom. Visegrádon gyors frissítés, de itt már a fejben jelentkező tompaság komoly hibát hoz. Ugyan teletöltöm a kulacsaim izóval és kólával, ennyi energia édes-kevés Pap-rétig, sőt már fölfelé a Fellegvárba is eléggé szenvedős és lassú lesz a menet. Előttem turistacsalád nézelődve bandukol, hát nem mondhatnám, hogy elviharzottam mellettük. Fönt lemosdom a kútnál, de sokat nem emel az állapotomon. Az zökkent ki a homályos belső világból, hogy meglátom magam mögött Nyakas Gábort (4. helyezett). Várható volt, hogy valaki utolér, konstatálom magamban a tényeket. Megújulásra esélyem sincs, szinte egy métert nem bírok vele futni, hamar távolodik. Pár perc és már nem is látom. Ismét magányos kilométerek következnek Pap-rétig. Szerencsére sok sík szakasszal, amit kemény 6p-ben tolok. Tiszta katasztrófa. A folyadék is elfogy, kezd melegem lenni, de Pap-rétig még viszonylag jól elérek, ilyen állapotban is. A többiek is fáradnak. Balázst látom visszajönni a pontról, kb. 5p előnye lehet, Gábor úgy 3 percre. Pap-réten a frissítőpontról megint túl gyorsan akarok továbblépni, így, hogy láttam magam előtt az akkor még prédának tűnő ellenfeleket.

A versenyző énem elnyomja a testem jelzéseit, ami egyértelműen arra mutogatnak, hogy nyomni kéne a ponton a szénhidrátot, ha ízlik, ha nem, mert ebből bukó lesz…

Félkómásan máshogy döntök, haladni kell, elég lesz ez a két kulacs izo és némi jég a sapka alá. Az időérzék ilyenkor már gyakran összeomlik, beszélni nehézkes, érdemi gondolkodás és döntések meghozatala extra nehéz és sokszor nem megfelelő. Így történt most is. A frissítő személyzet ugyan kínálgat, de majd én azt jobban tudom makacssággal lépek le a pontról a két izós kulacsommal. Pedig otthon mindent elterveztem és becsomagoltam. Viszont azt nem veszem magamhoz, mert úgy gondolom, az a gyomrom baja. Eddig jó is az okoskodás, csak helyette nem veszek föl elég más fajta szénhidrátot. Nem is telik el olyan sok idő és a hiba eredménye formálódni, kerekedni kezd. Egyre csak lassulok, többször kötök alkukat magammal. Most gyalogolok egy percet itt síkon, de utána nincs több gyaloglás, mindent meg kell futni, egyedül az emelkedőkön szabad- és hasonlók.

Utólér egy külföldi srác. Az angol még jobban megy mint neki, de sokat nem csevegünk, hamar leráz. Vöröskőre fölfelé már el is fogy a kulacsomból a Pap-réten még bőven elég lesz gondolatokkal elrakott izo. Innen az erőm mélyrepülésbe kezd, pedig hát eddig sem arról írtam milyen jól haladtam. Voltak az utóbbi 20évben nagyon mély helyzeteim hasonló versenyeken. Nem egyet fel is adtam. Most az más, mert nem vagyok negatív, nem kívánom a halálba az egészet, csak testileg vagyok mélyen. Szomjas érdemben nem vagyok és éhes sem, csak erőm nincs. Furcsa érzés. A hétköznapi életben ilyet nem szoktunk érezni. Ezek is azok az ultrás érzések, amiket egyedülálló tapasztalatnak nevezhet a testével kapcsolatban a kor modern embere. Eléhezni Magyarországon talán még egy koldus sem szokott. Mi meg itt több százan ezzel szórakozunk. Legalább az úri murinknak, ha figyelmesek és befogadók vagyunk, lehet pozitív hozadéka. Tanulunk. Biológiát és pszichológiát.

Teszem a dolgom, egyik lépés a másik után, melyek egyre laposabbak, sokat bukdácsolok, minden öt percben van egy majdnem orra-esésem. Kezdek ezeken finoman anyázni. Nem szokásom egyébként. Versenyeken általában csak sóhajtozok, mikor már nem szolgál a test megfelelően. Most odamondom magamnak, mást nem szidok, csak magamat, hogy ennyit a nagy rutinomról, tessék, hová toltad magad. Az utolsó hegyen már azt gondolom ennél nincs lejjebb, mármint erőnlétben. 250m szint föl bő 2 Km-en. Jól esne leülni kicsit, de rájövők minek is? Ettől nem leszek jobban. Enni kéne inkább, de a tartalék zselék Dömösön maradtak a depócsomagban…

Az utolsó csúcsról kb 4 km az utolsó, skanzeni frissítő. Háromnegyed óra kell, hogy leérjek. Végig gyalogolok. Érzem, ez itt már a testnek nagyon szélsőség, sokkal lejjebb ennél már nincs. Ezen a részen kezdek ott is kanyarokat beletenni az útba, ahol egyébként nyílegyenes. Bemegyek az ösvényről a fűbe, majd vissza. Mint egy részeg. Pulzusom 80-85. Közben a rövidtávosok élmezőnye olyan sebességgel viharzik el mellettem, hogy szinte ijesztő. Azért még van erőm tapsolni nekik és félreállok, ahogy tudok. A mi mezőnyükből viszont senki nem ér utol. Ez nagyon meglep, mert szinte visszafelé haladok, olyan a tempóm. Lassan leérek a Skanzen előtti műútra. Na, itt már legalább lehet rendesen támolyogni, az út elég széles, elférek rajta. Bringásoktól próbálok egy kis vizet kunyerálni. Már ennyire hülye vagyok. Vizet minek, mikor szomjas nem vagyok, a cukrom van leesve? Szerencsére pár perc múlva magamtól rájövők, hogy nem jól kérdezek és csak nevetek magamon. A parkolóban egy autós szurkol, le is csapok rá. Valószínűleg kicsit zavarosan, de sikerül megkérdezni tőle, van-e valami étel nála. Mondja, van egy kis sajt. Sajt?! Köszönöm, abban pont nulla a szénhidrát, esetleg valami más nincs? „Még van egy kis maradék kenyér"- mondja. Óh! Az már sokkal jobb, és török is belőle. Benyomom a fejembe és rágom vagy két percig, amíg le bírom nyelni. A kiszáradt szám nehezen lett partner a feladatban. Végülis már két órája nem ittam. Innen öt perc és kitisztul minden fejben ettől a darabka kenyértől. Tiszta látás, tiszta gondolatok, a támolygásom megszűnik, de a lábak azért még mindig csak épp mozognak alattam. Szerencsére a végiggyaloglás ellenére innentől hamar elérem a skanzeni pontot. Leülök és beverek fél liter kólát egy szuszra. Tudom, hogy nincs mese, most nem fél citromkarika lesz, ami kihoz a gödörből, szükség van a jelentős mennyiségű cukorra. Még fél liter kólát pluszban töltök a kulacsba biztos, ami biztos és elindulok. Elegem van már, le akarom tudni ezt a maradék hat kilit, nem időzök a ponton.

Láss csodát, futok. Na jó kocogok. 5.30-ban. Legalább ennyi, nem rossz ez itt a végén. Így kellett volna az utolsó 30 km-en, és nem hibát hibára halmozni. Ismét teljesen magamnál vagyok és amennyire lehetséges így bő 100 kilométerrel és 13-14 óra mozgással a lábaimban, haladok. Érzem a laposon, hogy itt már be is fűtöttek, zavaróan meleg van, de ez semmi ahhoz a gyötrelemhez képest, amit a Skanzen előtt kaptam a figyelmetlenségemért. Hamar fogy a táv, fél óra sem kell és beérek.

A célban Panna lányom fogad. Örülünk egymásnak, bár biztos benne az öröm meglepettséggel is társul, hogy ilyen elcsigázott formán lát. Nem baj, ez is az élet része, legalábbis az enyémbe kerül ilyen is egyszer-egyszer.

Elkészültem. Ilyenkor, az adrenalin lecsengése után fáj igazán.

Jól esik a hidegvizes törülköző, amit rám terítenek a célban. Vízhólyag, sérülés nincs, csak mély fáradtság. A Salomon cipőm jól vizsgázott ezen a nagyon ultrán is. Tudom, hogy este lázas leszek és megint remegni fogok a takaró alatt, mint általában az ilyen hosszabbakat követően. Rövid ünneplés a túlélésnek örülve, majd hosszú nyavalygás, ahogy a regeneráló italom iszogatom. 7. hely. Legalább egy óra bent maradt a pályában. Katarzis nincs, inkább olyan „elvégeztük, amiért jöttünk, ha nem is úgy, mint ahogy terveztünk" érzés, haladjunk, irány vissza a hétköznapokba. Csak így, eufóriamentesen, a problémák nem kellő megoldása és a fáradtság okán. A helyzetfelismerésem és problémakezelésem ma kettes osztályzatra értékelem, főleg úgy, hogy ez szokott lenni és ez kellene legyen az egyik erősségem. Teoretikusan tudni édeskevés, ha azt nem sikerül alkalmazni. Azért az jó, hogy elvileg majd ebből is lehet tanulni és legközelebb beépíteni azt.

Hogy mi a legközelebb? Lavaredo Ultra Trail néhány hét múlva, a Dolomitokban. Kicsit hosszabb, kicsit több szint, kicsit nagyobbat lehet bukni, de egyben a jó megoldásért is nagyobb a bónusz. Kíváncsi leszek, hogy vizsgázom majd, mint ahogy majd az ottani több ezer induló is mind erre lesz kíváncsi. Levizsgázni, magyarul beérni csak fél-siker.

A jó osztályzat jelenti a teljes sikert. Ez nem helyezést jelent, sokkal inkább azt az érzést, hogy ami rajtam állt közben, mindent helyesen oldottam meg. Persze nem csak közben, előtte a felkészülés közben is. Az ötös osztályzat ritka, mint a fehér holló, de legalább egy négyes olyan jó lenne.

Most persze fogadkozok, hogy majd rajta leszek! Aztán az újabb vizsgán minden kiderül!