A Mátra most keményebben bánt velünk, de mi szerettük így is

Vasárnap kora reggel, 4.45-kor pittyegett az óra. Benedek éppen szopott, én meg marhára örültem, hogy így biztosan alszik még néhány órát. Csendben kiosontam a szobából, a konyha felé vettem az irányt. Kávézás közben kifejtem a maradék anyatejet, tudtam, hogy ami jelenleg készen áll az elfogyasztásra, hosszú órákon át csak feleslegesen állna. Előkészítettem a futós zsákomat, energiaszeleteket és géleket, könnyű poharat, fél literes műanyag kulacsot, vitamintablettákat raktam bele. Kisvártatva Norbi is megjelent. Ezen a napon mindenféle szempontból a párom volt, hisz futni készültünk a Szimpla Élményen, mint Mr és Mrs Runnabe.

Hamarosan az M3-ason robogott az autónk. Mátrafüredre tartottunk. Nyirkos, ködös volt az idő. Mi álmosan és – Ákosék előző esti szuper lagzijának okán – kissé elnyűtten álltunk a rajtnál 80 további csapattársunkkal. Reggel 8-kor – akkor, amikor körülbelül otthon a gyerekeim is ébredezni kezdtek – belevetettük magunkat a mátrai rengetegbe.

Hamarosan kiderült az elmúlt hetek bőséges csapadékmennyisége ideiglenes patakocskák formájában folydogált lefelé, szépen szétáztatva az ösvényeket. Néhány km-rel a rajt után már folyamatosan vízben, sárban, hömpölygő áradatban meneteltünk. Cipőnk, zoknink persze pillanatok alatt tocsogósra ázott, ennek köszönhetően nem sokat kellett azon morfondírozni, hova is próbáljak lépni, lehetett bátran mindenen átgázolni. Néhol bokáig süppedtünk a saras folyamban, melyből szépen kenődött a lábszárakra, olykor a hátra, kézre, mikor hova. Fanyalgásnak, nyafogásnak, szájhúzogatásnak, szaftos káromkodásoknak nem igen volt értelme. Legfeljebb azt kellett erősen tudatosítani az elmében, hogy ez bizony így lesz jó eséllyel hosszú órákon át, mígnem visszaérünk Mátrafüredre, a célba.

A saras állapotok némiképp persze lassítottak mindenkin, de a lehetőségekhez mérten igyekeztem haladni, ahol lehetett futni. A 4 héttel ezelőtti útvonalbejárás emlékei szépen megmaradtak, azt terveztem, hogy nem időzök sokat a frissítőpontokon, inkább viszek kicsit több kaját és csak a folyadékpótlásra koncentrálok. Ettől függetlenül lehetett látni az idő múlásával, hogy nem számottevően gyorsabb a tempónk, mint a bejáráskor, amikor is bőven kényelmesen haladtunk. Most nem éreztem a kényelmet, hiába választottam jól cipőt (egy Salomon speedtrak-ben mentem), még a lendületesen megfutott lejtős szakaszokon sem tudtunk hozni érdemben sokat. A pulzusom ellenben aránylag magas volt végig. Parádsasváron kicsit ütött a meleg, de pillanatokon belül érkezett is a hűs a vastag esőfelhők formájában. A második Kékes mászásunk alatt, a híres Sombokor emelkedőn ért az eső, mire felkecmeregtem a meredek kaptatón, már az esőkabátomat is jobbnak láttam elővenni. A tetőn, a ponton még azért csordultig töltöttem a fél literes kulacsomat, bekaptam két falat banánt és futottunk is tova az utolsó, immár lejtős, futós szakaszunkra.

Norbi technikai szünetre kiállt, de szólt, hogy menjek, majd utolér, innentől olykor-olykor hátranézve, keresve őt, aránylag lendületesen ereszkedtem lefelé. Az út igen technikás, köves, gyökeres volt, itt-ott kidőlt fákon kellett átbújni, átmászni és persze az özönvíz szerű esőzésnek köszönhetően a lábunk alá is jutott további vízutánpótlás a maradék kilométerekre. Idővel elállt az eső és nekem baromi melegem lett, ezért gyorsan lecibáltam magamról a nedves kabátot, begyűrtem a zsákom hátsó, nagy zsebébe. Norbi közben beért és immár ismét szorosan egymás mögött futottunk. Az utolsó néhány km-ren egyre azt duruzsolta a fülembe, hogy meglesz 5 órán belül. Mondtam neki, hogy mindegy az időnk, de azért nekiiramodtunk és végül valóban 4.58.16-ös idővel, a csapatok között utolsóként 5 órán belül csekkoltunk.

Hihetetlenül jól éreztem magam, ebben a mérhetetlen nagy sártengerben. Persze voltak nehezebb, küszködősebb szakaszok, de pont ennek köszönhetően valahogy azt éreztem végig, hogy egy nagyon különleges társaság tagja vagyok. Ez egy igen nehéz útvonal, normál körülmények között is bőven elfáradsz rajta, számunkra ezt még nehezebbé tette a sors (vagy Csanya :-)), így még egyedibbé vált számomra a teljesítés ténye. A legutóbb, április elején a Mátra egy nagyon kedves, szelíd arcát mutatta, most egy kicsit keményebben bánt belünk, de így is szerettem, így is élmény volt.

Gyors tisztálkodás és kaja után haza indultunk, az eredményhirdetést most nem tudtuk megvárni. Így is bruttó 10 órát távol töltöttünk az otthonunktól, és bár jó időnként kiszakadni a kisgyermekes verkliből, de aztán meg alig várom, hogy ismét otthon legyek, a gyerekeim mellett. Klassz, emlékezetes anyák napi vasárnap volt ez. Ki tudja, jövőre talán négyszer feljutunk Kékestetőre, a dupla körön.

Nyitókép: terepfutás.hu FB oldal