Beleszerettem a reggeli futásba, miattatok – és egyre jobban megy!
Kezdjük az elején. Március 1., hideg, eső. 5.30-kor felkeltem, kinéztem az ablakon, és miután leküzdöttem a visszafekvés iránti késztetésem, azt gondoltam, hogy na nehogy már, nem futamodhatok meg, mégis csak ez a mi projektünk, amit már jó ideje várunk! Így hát vettem a futócipőm, és elindultam életem első reggeli futására, és egyben életem első esőben futására.
Kilépés a komfortzónából
Igen, bevallom, én az a tipikus jóidős KEZDŐ futó vagyok, ha esik, ha nagyon meleg van, én inkább a futópadra menekülök a kis jól bevált 5K-mmal. Ezen kívül kizárólag este, munka után szoktam. De miattatok erőt vettem magamon, és nagyon örülök neki, mert csodás élmény volt. Enyém volt az egész Kopaszi gát, az autókból furcsán néztek rám, hogy mégis mit csinálok, én pedig nagy vigyorral csattogtam át a pocsolyákon, és hazafelé már a nap is kisütött. A következő nap alig vártam már, hogy indulhassak, és ez azóta is minden reggel így van, friss vagyok és lelkes.
Az ébredés a legnehezebb!
Én, a szundi-királynő, aki akár fél órán át is lenyomkodom az ébresztőt...magam sem gondoltam volna, hogy részt fogok venni egy ilyen korán kelős történetben. Alapvetően éjfél és egy között szoktam elaludni, és ezen a 30 napos #ébredj kihívás alatt is annyit sikerült csiszolnom, hogy tizenegy és éjfél között lövöm fel a pizsamát, ettől függetlenül 5.30-kor úgy pattanok ki az ágyból, mintha csak kamerákkal figyelne a többi kedves résztvevő, és hát milyen lenne az, ha épp egy szervező maradna alul a feladatban. A kolléganőkkel van egy külön #Ébredj! Csajok csetünk is, ahol mindig jelentjük egymásnak, ki van már talpon az „őrjáratunkban”, majd jön az áhítatos görgetés, ahogy végiglapozom az összes lelkes #ébredj-es posztját az eseményben és az instagramon, ettől már jókedvűen indul a nap.
Ezután jön a kávé, készülődés és indulás. Kétnaponta futok, általában 5-6K-t, de ezen szeretnék feljebb tornászni, mivel április 23-án 10K-ra nevezek a RW Runon.
Páratlan napokon egy nagy kutyaséta a program a parkban, ahol mindig remélem, hogy összefutunk legalább 1-2 másik négylábúval egy jó labdázásra - de néha a kutyik is velem futnak, ők is jól motiválnak, hogy gyorsabb legyek.
Hétvégén pedig az állandó reggeli program a lovaglás, ahol mondjuk nem én futok sokat, hanem Love Game, de azért én is kiveszem a részem a sportból!
„Ennyivel futsz? Én ilyen tempóban sétálok!” Ilyen hozzáállás helyett én inkább a közösségi támogatásra szavazok!
A fenti mondat egy munkatárs szájából hangzott el...Nos, tény, hogy nem vagyok (még!) az a fürge futó, de ez akkor nagyon rosszul esett. A futás nálam évek óta az a bizonyos kötelező kör volt, nem kifejezetten élveztem, csak tudtam, hogy kell, az állóképességem, na meg a bikini body miatt, de az mindig csak kiegészítés volt a lovaglás, kardiózás és labdajátékok mellett. Amint elérte a mérőkém az 5K-t a telefonom képernyőjén, úgy álltam le, mint egy lemerült Duracell nyuszi, sose akartam tovább menni ennél a távnál, és hát igen, a tempóm se volt egy nagy büszkeség. Eddig!
Aztán nemrég rájöttem, hogy rohadtul nem számít, hogy ez a bizonyos munkatárs, vagy az a kollegina, aki minden nap 10K-t fut, vagy a velem szembe futó 70 éves bácsi mennyivel hasít!
Rájöttem, hogy a saját eredményeimhez képest kell mindig egyre jobbnak lennem, hogy úgy érezzem, hogy ez a futás volt életem eddigi legjobbja. Így ezt a kihívást egyben arra is használom, hogy egyrészt tényleg rendszeresen eljárjak futni, ne lógjam el, másrészt minden egyes alkalommal javítsak kicsit valamin, a tempón vagy a távon. A 16. napnál tartunk, és 6.30-as pace-ről 6.20-ra ment le az átlagom (ennek leírása előtt megkérdeztem vezető szerkesztőnket, Brigit, hogy figyi, nem ciki hogy leírom ezt az időt? Haha – ő már maratonra készül, de még így is mindig azt mondja, az a lényeg, hogy élvezzük a futást, és jól essen, nincs olyan hogy „ciki idő”).
Sőt! Ha már itt tartunk, az első #ébredj közösségi futáson olyan jól elbeszélgettem vele és Debreczeni Dórival, hogy észre sem vettem, de az első kilométert 5.20-al(!!!) hoztam. A további kilométereken pedig a #hungarianbbggirls-ök segítettek jó tempóban maradni.
A kényelmes kis 5-ösöm helyett már mindig legalább 6K-t futok. Sőt! számomra hihetetlen, de semmi előzetes rákészüléssel indultam el az első RW Run közösségi futásra Rákóczi Ferivel, ahol a táv 9 km volt, gondoltam én majd A) csak odamegyek, beszélgetek kicsit, élőzünk egyet a RW Facebook oldalára, és megyek haza, B) elindulok, majd félúton visszafordulok, és maradok a jól megszokott 5 km-es távomnál, ehhez képest simán lefutottam a 9 km-t! Megszállt egy szuper euforikus érzés, hogy mi bizony itt együtt futunk, milyen már az, ha én most egyedül visszafordulok? Na ne már! Végigfutottam, nem sétáltam bele, ráadásul alig futottam lassabban, mint az 5K-t szoktam.
Hogy miért írtam le az utóbbi sztorit? Mert marha büszke vagyok magamra, de ami még fontosabb:
Most pedig épp egy nyaralásra pakolok a bőröndömbe, és sosem gondoltam volna, hogy ez valaha megtörténik majd velem, de épp azon ügyeskedem, hogy ugye be fog férni a futócipőm a kisbőröndbe...? Nem szeretnék lemaradni a kihívással. Na ez a durva!
Azt hiszem ez a dolog köztem és az #ébredj reggeli futás között hosszú távra szól!
Szóval, csütörtökön 6.30-kor találkozunk, ugye?
Az eseményhez még mindig nem késő csatlakozni, vágj bele, ha eddig nem tetted!