Borítókép: A kutyája mentette meg - most újra fut!

A kutyája mentette meg - most újra fut!

Forrás: maintenancerequiredblog.blogspot.hu
A kutyák az ember legjobb baráati és sokak számára ők a tökéletes futótársak is. Vannak, akiknél a kapcsolat még ennél is szorosabbá válik.

Leni, Kylene Boka kutyája segítőtárs és mindig együtt futnak.

“Azért futunk közösen, mert nélküle nem lenne elég bátorságom, hogy kimerészkedjek egyedül az utcára. Ráadásul nélküle lehet, hogy nem is futnék. 2015 januárjában egy ritka betegséget, az MCAD-t (ez egy anyagcsere-zavar) diagnosztizálták nálam, 9 év keresés után jöttek rá, mi a bajom. Leni pedig a segítőkutyám, aki segít nekem abban, hogy normális életet éljek.

Az MCAD-ben szenvedő betegek allergiához hasonló tüneteket produkálhatnak bármire. Ezek lehetnek apró piros foltok, viszketés, de súlyosabb esetben akár anafilaxiás sokk is kialakulhat, ami azonnali beavatkozást igényel, hiszen életveszélyes is lehet. A betegségre nincs gyógyszer, a tüneteket viszont lehet kezelni.

A diagnózisom előtt is sportoltam. Azóta legalább egy tucat félmaratonon indultam, rengeteg 5K-t versenyen futottam, de két maratonon is részt vettem. Úgy nőttem fel, hogy imádok futni. Számomra a futás egyenlő a stressz levezetéssel, kitisztul közben a fejem, egy mód arra, hogy élvezzem a természetet és lehetőség, hogy többet hozzak ki a testemből…szóval jóval több egy sima sportnál.

A betegségem miatt viszont nem tudtam futni. Először az egyensúlyérzékemmel voltak gondok, aztán az erőmmel és a koordinációmmal. Az egyik percben még lazán lefutottam 12 kilométert, másnap viszont hirtelen az út másik oldalára sem voltam képes átsétálni. Amikor az orvosok is értetlenül álltak az eredményeim fölött, akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy vajon futhatok-e még életemben.

Aztán jött Leni. A segítségével valamennyire sikerült kontrollálnom a szeszélyeskedő egészségem. Kiszagolja, ha csökken a vércukrom és valami baj van velem. Segített stabilizálni a vércukorszintem, ráadásul 15-20 perccel azelőtt jelez, hogy sokkot kapnék. Ma már nem törénhet olyan, hogy alafilaxiás sokkot kapok, csak úgy, hirtelen. A sokk persze jeletnkezik még, de előre fel tudok rá készülni.

2016 márciusában futottam először Lenivel, több hónap kiahgyás után. A táv 200 méternél is kevesebb volt, de újra futottam! Azóta már 1 órát szoktunk együtt futni és sétálni. Szinte minden alkalommal eljön velem Leni is. Nagy segítség, hiszen a családom és én is biztonságban tudhatom magam mellette.

Ma már nem úgy futok, mint régebben. Muszáj kompressziós zoknit hordanom, vinnem kell magammal vizet és a gyógyszereimet, a kórházi adataimat, a telefonomat és még sok mást. Ha nagyon meleg van, Leninek és nekem is szükségünk van hűtőmellényre.

Kezdetben a kudarcok összetörtek. Annyira elbátortalanodtam, hogy nem az a futó vagyok, aaki régen voltam. Nem akartam beismerni magamnak, hogy nem futhatok úgy és annyit, mint korábban. De aztán egy hideg, nedves orr a lábamhoz ért és emlékeztetett arra, hogy nem a a futó vagyok, aki voltam, de ezzel nincs baj.

Nem küzdöttem azért, hogy profi maratonfutó legyek és rekordokat döntsek... Azért viszont keményen megdolgoztam, hogy újra fussak, mivel imádom ezt a sportot. Gyors, lassú, hosszú, rövid…csak a részletek. Futó vagyok, mert futok. Lehet, hogy másképp, de azért is változtam, mert Leni velem van. Vele újra futó lehetek.

Lehet, hogy még mindig kilométerekre (szó szerint és átvitt értelemben is) vagyok attól, aki voltam, de lépésenként, fokozatosan haladok előre. Ennek legnagyobb része Leninek köszönhető. Több, mint a legjobb futótárs. Ő az, aki segít kordában tartani a betegségem és visszaadta nekem a lehetőséget, hogy visszatérjek ahhoz a sporthoz, amit mindig imádtam."