Transgrancanaria 2016 – Lubics Szilvia beszámolója a versenyről

Néhány nappal a verseny előtt, írtam Szilvinek, hogy szívesen olvasnánk a Runner’s World online-on a -n tapasztalt élményeiről. A különböző hosszúságú versenyszámok közül, a leghosszabbat, a 125 km-es útvonalat választotta, melyen 8000 méter pozitív szintkülönbséget kell megtenni a táv során. Személy szerint is nagyon megérintett az írása. Bár jó pár hosszú és szintes terepfutóversenyen magam is részt vettem, ilyen hosszú és nehéz pályán, ennyi nehézséget megélve még soha nem értem célba. Nagyon emberi és esendő írás, melyből Szilvi a legnehezebb órák gyötrelmeit sem hagyta ki.
Előszó
Bő fél éve, amikor Lénárt Ágotával, a kiváló sportpszichológussal beszélgettem, azt mondta, álljak a futáshoz másként. Ne az érmekről, kupákról szóljanak a versenyek kizárólag, hiszen a futásaimmal mást is tudok adni az embereknek: erőt a mindennapokhoz, ahhoz, hogy megpróbáljanak más utakat járni és hinni önmagukban.
Felkészülés
A tavalyi Spartathlon után csak terepen edzettem, a Zalai-dombságban. Persze a terepviszonyok némileg mások voltak a TGC-n (TGC a verseny rövidítése, a szerk.), de ne siessünk előre… Szóval szorgosan edzettünk Marcipánnal, a vizslámmal, ami nekem fantasztikus érzés, plusz 1-2 túrafutást teljesítettünk a Mátrában, Börzsönyben. Szintén a felkészülés része volt 2 angliai és egy trieszti 50 km körüli terepverseny. Ezek szépen sikerültek, de utólag nem sok közük volt a TGC-hez.

Verseny előtt
A verseny előtti napok tényleg a töltődéssel teltek, aludtunk, kirándultunk. A hazai télből nagyon jó volt a nyárba csöppenni hirtelen. A hatalmas kaktuszok, pálmák, az óceánparti kis falvak teljesen elvarázsoltak. A gyerekekkel is tudtunk beszélni minden nap, nyugodt voltam miattuk. A pályába is bele tudtam nézni, egy kis szakaszt be is jártam, nagyon vártam a versenyt.
A verseny
Helyi idő szerint este 11-kor rajtoltunk a sziget északi részén lévő halászfaluból, ahonnan 125 km várt ránk Gran Canaria déli tengerpartjáig. Fergeteges hangulat volt a rajtban és hatalmas tömeg. 2 rajtzóna volt, 20 órán belül és kívül. Beálltam a 20 órán túliak közepébe (30 óra a szintidő, a szerk.).
A városból egy rövid aszfaltos szakasz után elindultunk az első hegyre. Az első 10 km-en 1200 m szintemelkedést kellett leküzdeni. Úgy tűnt jó zónába kerültem. Teljesen jóleső tempóban kaptattunk fölfelé. Csodálatos látvány volt a gerincen felfelé kígyózó fejlámpák sora. Majd 2 óra mászás után felértünk az első frissítőpontra Tamadaba-ba. Megfogadtam, hogy szép nyugodtan frissítek, van idő, így is volt. Ettem egy kis banánt, feltöltöttem 2 kulacsot és indultam lefelé. Tartottam a lejtőtől, hogy elsodornak, de nem is nagyon előzött senki, én is jó tempóban futottam lefelé, bár igyekeztem óvatosan, hogy ne csapjam szét a combjaimat. A lejtőkön sokat segít a bot, sokkal bátrabban futok vele.
Amire nem tudtam felkészülni itthon: órákon át csak fel és utána 1 órát lefelé futni. Tudtam, hogy az izmaim reklamálni fognak, óvatos voltam. Bő 9 km lejtő után elértük a második frissítőpontot és nekivágtunk a második hosszú emelkedőnek, itt 13 kilométerünk volt, bő 600 méter szintemelkedésre. Ennek a végén volt az első olyan pont, ahol találkoztam Gyurival (Lubics György, Szilvi férje és itt kísérője, a szerk.). A tervezett időt tartva, teljesen jó állapotban értem oda. Minden rendben volt. Feltöltöttük a zsákom, rendbe szedtem magam a következő szakaszra. (4 olyan pont volt a versenyen, ahol Gyuri segíthetett, így kb. 6 óra telt el 1-1 találkozás között, úgy terveztem, hogy minden találkozáskor nyugodtan összerakom magam.)

A következő 23 km-es szakaszt vártam, úgy tudtam ez a verseny legfuthatóbb része. Inkább hullámzott a szinttérkép szerint, mégis úgy éreztem nem annyira könnyű. Egyre fáradtabb voltam. Ez a szakasz bár hepe-hupás, zömében mégis lefelé megyünk. Az egész út jól ki volt jelölve itt mégis volt egy rész, ahol elbizonytalanodtam, de szerencsére jött egy srác, aki mondta, hogy jó felé megyünk.
A tervezetthez képest kicsit később értem el a maratoni távot, ahonnan a verseny Advanced távja (83 km) rajtolt. Áthaladásom után kb. 5 perccel indultak el, pont egy nagyobb lejtőn jártam, mikor beért az élmezőny. Itt álldogáltam kicsit, hogy elengedjem a villámlábú hegyi menőket. Eszméletlen, milyen tempóval száguldoztak lefelé az illegő-billegő köveken! Na, akkor éreztem azt, hogy ez nem az a sport, amit én csinálok. Csak csodálni tudom őket!

Közben felkelt a Nap is, már lehetett gyönyörködni a tájban. Felhős idő volt, így a következő ponton, ahol Gyuri várt nem kellett a sapka és napszemüveg. Gyuri szerint itt már sápadt voltam, nem is tudtam meginni az összes folyadékot, amit elterveztem. Az órám be volt állítva, hogy óránként figyelmeztessen, hogy bevegyem a sót és ránézzek, megittam-e a fél liter folyadékot, de itt már néha elvesztettem a fonalat. Tudtam, hogy jól össze kell szedni magam, mert 2 nagy mászás vár rám.
A következő pontig 6 km-en emelkedtünk több, mint 600 métert. Ezen a szakaszon hirtelen felszállt a köd és egyik pillanatról a másikra égetni kezdett a nap. Éreztem, hogy nagyon nem esik jól. Elértük a következő frissítőpontot és elfelejtettem frissíteni. Egyszerűen nem fogtam fel, hogy egy frissítőállomáson vagyok. Voltak pontok, ahol csak chip leolvasás volt és azt gondoltam ez még nem a rendes frissítőállomás, csak chip kontroll, szóval kihagytam. Mire felértünk a tetőre nagyon elfáradtam. Pedig itt még Gyuri is meglepett egy kis szurkolással az út mentén.

A 71 km-es ponton Gyuri odaadta a sapkám, szemüvegem, lekentem magam naptejjel, bepakoltam a topomba pár jégkockát és nekivágtam a Rouque de Nublo (1800 m) megmászásának – kb. 9 km alatt 800 m felfelé. Egy biztos, csodás volt a hegy! Talán ez volt a verseny leggyönyörűbb része. Kicsit elrontotta, hogy felfelé menet hánytam párszor és a csúcson sem a panoráma csodálásával voltam elfoglalva, hanem a gyomrom ürítésével.
A Garanon-i pontot (81,9 km) vártam, mint a Messiást. Szegény Gyurinak csak annyit tudtam mondani, hogy csináljon velem valamit, bármit, csak legyek jobban. Leültem, remegett mindenem. 1-2 kis sós perecet, 1 korty levest ettem, le akartam feküdni. Mindegy csak egy kicsit hadd aludjak, csak egy nagyon kicsit! Gyuri azt mondta, inkább próbáljak menni, nem jó ötlet lefeküdni - hallgattam rá. Még egy utolsó mászás, aztán könnyebb lesz! Ezt a szakaszt megcsináltam pár napja Gyurival. Sétálva, meg-meg állva feljutottam a pálya legmagasabb pontjára Pico Nievesre (1938m). Innen már lejt! Kellene futni…. Úristen, nem tudok! Kiszakad a combom és a fenekem. Maradt a gyaloglás, persze folyamatosan próbáltam futásra váltani, de nem ment. Mindenki előzött. Én meg gyalogoltam, hányingerem volt, aztán hasmenésem, aztán megint hányingerem. A lábfejem teljesen szétverték a kövek. A lejtőn, ahogy becsúszott a cipőbe a lábujjam éreztem, hogy tele vagyok sebekkel. Persze belerúgtam egy csomó kőbe, folyt a könnyem, nem akartam tovább csinálni. Egyszerűen semmi értelmét nem láttam émelyegve, fájdalommal kóvályogni. A következő ponton be akartam fejezni. Elém jött Gyuri és csak sírni tudtam. Kértem, hadd hagyjam abba. Nem akartam kínozni magam. Nem akartam soha többé ilyet csinálni magammal! Elég volt! Nem vagyok erős, semmi sem vagyok. Összecsuklok. Vége.

Gyuri, pont azt tudta mondani, ami kellett a folytatáshoz: „Oké, abbahagyod és holnap mi lesz? Holnap mit mondasz, miért szálltál ki, mert fáradt voltál és mert hánytál? Tudod, hányan szurkolnak érted, hányan szorítanak, hogy megcsináld?” És akkor tényleg éreztem, hogy ez nem csak rólam szól. Igen lehet, hogy utolsónak, de be fogok érni. Hiszen hány tréningen bíztattam arra másokat, hogy tovább lehet menni, hogy ki lehet jönni a gödörből! A futás másról is szól, nem csak a kupákról. Jó, ha dobogón állok, de van, hogy a finisher szó többet ér.

12 km volt a következő pontig. 12 km. Normális esetben nincs 1 óra, most több, mint 3 óra lesz. Felhúztam egy hosszú nadrágot, fejlámpát és elindultam… Nem tudom hányan előztek meg. Azt tudom, hogy meneteltem, ahogy bírtam, ha jött egy fejlámpa félreálltam és elengedtem. Nem volt erőm felfelé, lefelé meg fájt minden lépés. Bő 3 óra volt. 3 kis perec, kb. 1 dl kóla. Abba a faluba értem, ahol pár napja én is vártam Gyurit, mikor ő futott. A lejtőn bokanyektető kövek és sosem lesz vége érzés. Ayagauresbe érve (106 km), már tudtam, hogy megcsinálom. 20 km volt vissza. 20 km egy átlagos napi edzésadag. Vajon meddig tart most? Lehet, hogy 6 órát is… Mentem a sötét kőtengerben. Nem igaz, hogy nem lesz vége! Még mindig kő, még mindig! Körülöttem mindenki szitkozódott. Mentem, nyögtem, a kövekbe rúgva folyt a könnyem.

Egyszer csak elértem Maspalomast, a várost, ahol a cél volt. Nagy kék sátorhoz értem, mindenki tapsolt, gratulált. Leültem, mint mindenki. Felhívtam Gyurit, hogy hol van, mert én a célban. Elmondtam neki, hogy hol. „Az még nem a cél, csak az utolsó frissítőállomás, még 5 km-t kell jönnöd.” - válaszolta. Mi a fene? Már ennyire megborultam? Indultam tovább. Elém jött Gyuri, együtt besétáltunk a célba. Semmi mást nem akartam, csak lefeküdni. Nem maradt belőlem semmi.
Utószó
Másfél nappal a verseny után ülök a repülőn. Papucsban, mert a cipő nem jön rám. Nem tudok normálisan lépni. Úgy érzem magam, mint az első Spartathlon, vagy Ultrabalaton után. Nem igazán tudok enni, fáj a gyomrom. 50 m gyaloglás kimerít. Rettegek tőle, hogy valaki a lábamra fog lépni. Mégsem vagyok biztos benne, hogy soha többé…
Szilvi 28.13.34-es időeredménnyel teljesítette a versenyt.
Fotók: Lubics György