Tajga Trail beszámoló, avagy álomszerű süti futam hóláncban

Csakúgy, mint tavaly… Idén is a Tajga Trail 17 km-es távja volt a program-e február eleji szombat délutánon. Szerencsére idén nem változtatták meg a pálya nyomvonalát és a nap is akkor bukott le, mint tavaly ilyenkor, ám a talajviszonyok voltak mások. Az előző évben inkább havas, kicsit saras, kevésbé jeges, idén jeges és kicsit sem havas, picit saras volt a pálya felülete. A tavalyi beszámolót úgy fejeztem be, tuti, hogy ide még jövök, ám csak a 10 km-es távra. Hát nem így lett, mert ezúttal is a 17 km-re neveztem. Talán megszokásból...

Idén két hibát vétettem, valójában mindkettőt a verseny előtt: az egyik, hogy előző nap futottam 31 km-t, ezzel fittyet hányva még a rápihenés fogalmára is, a másik, hogy a rajt előtt bekajáltam, de nagyon. Ennek ellenére, ahogy megindult a mezőny, sutba dobtam minden negatív érzetet, mert elkapott a gépszíj, sodort magával megannyi futótársam. A fáradt lábakat és a feszülő gyomrom felől érkező kellemetlen érzetet leszámítva jó ritmust kaptam el, amit a lábamon lévő hóláncok ritmusos csattogása kísért. Az erős kezdés után, az járt a fejemben, meddig tartható ez így?! Most lejtő jön, azt kibekkelem valahogy, aztán megint egy emelkedő, majd ismét egy nagy lejtő, a végjátékot pedig valahogy leküzdöm. Valójában még csak 3 kilométernél jártam, de már fejben lefutottam az egészet. Nem volt ezek után kérdés, hogy ez a verseny úgy fog lemenni, ahogy elképzeltem. Már csak le kell futni. Persze kell ilyenkor a pályaismeret (ezzel rendben is voltam), de talán ennél is fontosabb az önismeret (talán az is a helyén).

Ami az egészben valódi kockázatot rejtett, az a jégmező, ami az ösvényeket borította kikerülhetetlenül. Ezt a típusú láncot először vettem fel. Könnyű, kis fogazatú, ennek ellenére hihetetlenül jól kapaszkodott a jégen. Egy idő után az agyam átkapcsolt az „ebben ma nem fogsz megcsúszni” üzemmódra. És tényleg! Elképesztő magabiztossággal szaladtam. Saras részen mondjuk nem voltam eléggé „stabil”. Sem a lánc fogazata, sem a cipőm talpa nem tapadt, így azon az 1-2 km-es részen, amely saras és nem jeges volt, jelentősen lelassultam.

Az idő telt, a táv gyorsan fogyott. Az egész verseny gyors, pörgős álomnak tűnt, pedig csak 4 perccel lett jobb az időm, mint tavaly. Valójában egy csippanásra keltem fel, amikor is a célban egy kódleolvasóval vártak. Az addigi magányos futásomat – egyetlen társam a fejlámpám fénye volt – hirtelen felváltotta a népes forgatag. A cél helyszínét adó épületben hamar előkerültek a sütemények, amelyek nélkül ez a verseny nem lenne az…ami. A „levezetés” az asztalok mellett ért véget, kívül-belül mosolyogtam és igen, elégedett voltam. Miközben a nyolcadik sütit majszoltam már tudtam, hogy jövőre ugyanitt leszek.
Eredmények itt.