„Először álltam úgy rajthoz, hogy nem rettegtem, hanem hittem magamban” - interjú Szántó Nelli Ironmannel

Nellivel kapcsolatban nem lehetünk elfogulatlanok, hiszen a RW Ébredj futóklubjának egyik edzője, hatalmas motiváció mindannyiunknak, egész egyszerűen imádjuk!

Futóedzőként dolgozik, és naponta 20-30 kilométert tesz meg a tanítványaival, van akivel egészen az első lépésektől kezdve ott van, és hónapokig csak sétál. Másokat a hegyen hajt végig és olyan tempókat hoz ki belőlük, hogy azt hiszik, arra nem is képesek. Gyerekkora az élsport világában telt, 8 éves kora óta triatlonozik, majd 18 évesen szállt ki a versenyzésből. A TF elfégzése után az lett a fő célja, hogy a lehető legtöbb emberrel szerettesse meg a sportot, és ezt olyan emberekkel is megtette már, akik korábban el sem tudták képzelni, hogy bármit is mozogjanak. Idén júliusban pedig egy nagy álmát váltotta valóra, és teljesítette az Ironmant (3900m úszás, 180km bringázás, 42km futás) 10:40 perc alatt.

Mikor fordult meg először a fejedben az Ironman gondolata?

8 éves korom óta triatlonozom, és 2015-ben és 2016-ban teljesítettem a féltávot. Az első után még lelkes maradtam, a második után viszont eldöntöttem, hogy nem hogy a teljes, de a féltávot sem fogom többet megcsinálni! Egyszerűen nem volt jó élmény. És, amikor beszélgettünk erről a távról, mindig el tudtam képzelni, hogy leúszok 4000m-t (amit gyerekként rendszeresen megtettem, akár egy edzésen is), vagy hogy letekerek 180km-t, de az, hogy maratont futok, az önmagában is hatalmas kihívásnak tűnt. Kellett az előző év, amikor jóval többet futottam, mint korábban, és sok versenyre is elmentem, és elkezdtem érezni, hogy képes vagyok rá... Öt maratont futottam az idáig vezető úton, és mind egy lépéssel közelebb vitt ahhoz, hogy elhiggyem, ez egy kezelhető táv, meg tudom csinálni, és amikor ez összeállt fejben, akkor kezdtem el játszani a gondolattal, hogy Ironmant szeretnék csinálni. Viszont a felkészülési időszak rengeteg lemondással jár, nem csak saját részről, de a barátok és a család részéről is, ezért az első dolog az volt, hogy a férjemmel beszéltük meg, hogy belevágjak-e. Egy hónapig gondolkodtam, és mivel a nevezés pár óra alatt telt be legutóbb a klagenfurti ironmanra, ahova menni szerettem volna, nem lett volna lehetőségem benevezni, ha nincs a Saucony Magyarország csapata, akik segítettek nekem ebben.

Edző nélkül készültél, hogyan épült fel a terved?

Az edzéstervemet magamnak állítottam össze. Természetesen kell egy keretterv, de hiszem, hogy az edzésterv azért van, hogy változtassunk rajta. A tanítványaimnak sem szeretek előre hónapokat megírni (nyilván a fontosabb részei megvannak), hanem egy hétre előre, és a fejlődés alapján megyünk tovább. Úgy találtam ki, hogy 8 hónap lesz a tudatos felkészülés, amikor elkezdem beiktatni az úszást és a kerékpározást, de azért nem ennyi volt az egész, hiszen az azt megelőző években végig az alap állóképességemet erősítettem, vagyis napi 20-30km futásról vágtam bele. Egyébként sokat adott volna egy edző a teljesítményemhez, de a bizonyítási vágy mellett volt egy olyan célom is a felkészüléssel, hogy teszteljem, edzőként hogyan tudok felkészíteni egy versenyzőt erre a távra. Inkább pszichológiailag nehéz ez, hiszen magamat kellett ostoroznom, viszont, mint edző, jól szerepeltem, azt gondolom: mert reálisan tudtam látni magam. Például felírtam egy időt, amit szerintem az edzettségi állapotom szerint hoznom kellene (félretéve a vágyaimat és a kishitűségemet is), ez 10:43 perc volt, a valós időm pedig 10:40 lett. De egyébként elkezdtem az 575 triatloncsapattal úszóedzésre járni, hogy ott meglegyen az a fajta motiváció, hogy hajnalban képes legyek elmenni az edzésekre fáradtan is. Mert, ha tudom, hogy egy csapat vár, akik mindannyian erőt vettek magukon és felkeltek, akkor nekem is könnyebb!

Ha végignéztem a verseny napján az Instagramot, azt láttam, hogy rengetegen gondolnak rád, és szurkolnak neked, ez milyen érzés volt?

Talán ez az, amiért a leginkább megérte megcsinálni! Amikor elkezdődött ez az egész álom, azt hiszem, a szűk baráti körömön kívül nem sok embert érdekelt, hogy mit csinálok, a végére pedig ott volt 6000 követő, akik közül rengetegen írtak üzeneteket is ismeretlenül, hogy gratuláljanak.

Döbbenetes mennyiségű üzenet érkezett vadidegenektől. Elképesztő érzés, amikor olyan üzeneteket kapok, mint pl.: "miattad mentem el edzeni", "amikor fel akarom adni, eszembe jutsz és megduplázom a távot"...stb. Ha csak pár embert motiváltam arra, hogy menjen el sportolni, vagy merjen tenni az álmaiért, már teljesen megérte!

Nagyon kellett ez a verseny az önbecsülésednek…

Igen, gyerekkorom óta van egy harcom magammal, hogy mennyire vagyok (voltam) jó sportoló, és amikor 18 évesen kiszálltam olimpiai kerékpáros kerettagként az élsportból, csupa kétellyel voltam tele, és nem voltam kicsit sem büszke magamra. Sokat gondolkodtam azon, mi lett volna, ha? Lehettem volna világszinten is elismert sportoló? Mi van, ha akkoriban minden támogatást megkapok ehhez? Mi lett volna, ha nem kell egyetemre járni a sport mellett? Lett volna bennem több? Így bár jelenleg a munkát természetesen nem tudtam kiiktatni az életemből, mindent bevetettem, hogy a felkészülésem a lehető legjobb legyen: voltam több teljesítménydiagnosztikai vizsgálaton, jártam pszichológusnál, szakember állította össze, hogy milyen táplálék-kiegészítők kellenek. Így élsportololói szellemiséggel, de az amatőr mezőnybe készültem. Nyilván, amikor az embernek dolgoznia kell, akkor a megfelelő regenerációs idő nem mindig fér bele, de amit tudtam, megtettem, kihoztam a maximumot a helyzetből!

Hogyan lehet a felkészülést összeegyeztetni a párkapcsolattal?

Nagyon sok problémát látok azzal kapcsolatban, hogy valaki elhatározza, hogy Ironmant akar csinálni, de ezt saját döntésként éli meg, és nem úgy gondolja, hogy a párjának is döntési joga van benne. Ezzel az a gond, hogy a pár részéről is sok türelmet és odaadást igényel: csak akkor érdemes ebbe belevágni, ha egy olyan társa van az embernek, mint nekem, aki képes áldozatot hozni és feltétel nélkül támogatni. Ha azt éreztem volna, hogy a férjem bizonytalan, akkor be se vállalom, mert ez az egész kettőnk harca volt. Nagy szerencsém van vele! És tudni kell leállni is, mert ilyenkor könnyen elkap a gépszíj, és elfelejtjük, hogy van egy társunk, aki most éppen segítőszerepben létezett, de aztán ki kell egyensúlyozni a kapcsolatot. Nagyon hálás vagyok neki!

Miben segített a sportpszichológus?

Kiderült, hogy nagyon kishitű és áldozatkész személyiségem van, például versenyeken is volt olyan, hogy mondjuk elengedtem valakit csak azért, mert tudtam hogy neki az a fő versenye, és "milyen rosszul eshet neki, hogy én egy edzőversenyen lehagyom" vagy mondjuk "az nem lehet, hogy nála jobb vagyok". Gyakran, amint megláttam a mezőnyt, bekategorziáltam magam, hogy hol fogok végezni, pedig miért ne lehetnék ezúttal én a jobb azoknál, akiket eddig jobbnak tartottam? Azért is vagyok most nagyon büszke a 4. helyemre, mert én ezért hihetetlenül küzdöttem, és mindent megtettem. Egészen végig nem akartam elengedni a 3. helyet, és úgy is értem célba, hogy azt hittem, meglett (Nelli 1 perccel csúszott le a dobogóról - a szerk.). Az csak a szépséghibája a történetnek, hogy nem lettem dobogós, mert arra nagyon büszke vagyok, hogy tudtam érte küzdeni! Egyébként amatőr sportolóknak is szívből ajánlom a pszichológust, mert ha elhiszed magadról, hogy meg tudod csinálni, akkor az bizonyítottan rengeteget dob a teljesítményeden. Illetve, amikor jön a holtpont csupa negatív gondolattal, akkor könnyen egy olyan spirálba jutsz be, aminek hatására stresszhormonok termelődnek, ezek pedig blokkolnak abban, hogy kihozd magadból a maximumot. És ezt én is most tanultam meg jobban kezelni! Ha viszont magabiztos vagy és boldog, a hormonjaid abban segítenek, hogy jobb legyél.

Probléma volt, hogy rettegtem attól, hogy sokan követik majd a versenyt, nagy rajtam a nyomás, túl sokat várnak tőlem az emberek, és csalódást fogok okozni. Erra azt mondta Dr. Lénárth Ágota sportpszichológus, hogy "Stop! Igazából te már példakép vagy azzal, hogy megmutattad az embereknek, mennyi mindent kell megtenni a célokért. A vége valójában nem számít, mert keményen dolgoztál!"

Azt már többször elmondtad, hogy régen nem szerettél futni, azóta viszont futóedző vagy. Minek tartod magad: futónak vagy tiratlonosnak?

Mindig is triatlonistának tartottam magam, és ezzel volt a legnagyobb harcom, hogy szerintem sosem tettem le semmi emlékezeteset a sportban. Egyébként kerékpárosként voltam igazán erős, és a futószám ment a legrosszabbul. Érdekes, most a három szám közül a bringa ment a leggyengébben, és ha a felkészülésemen egy dolgot kellene javítani, az az lenne, hogy többet ültem volna bringán. De hát munka és magánélet mellett nem mindig jön össze úgy minden, ahogy szeretnénk. Futónak még mindig nehézkesen tartom magam, inkább egy olyan ember vagyok, aki megszeretett futni. Már nem úgy szállok le a bicikliről, hogy rettegek a harmadik számtól, hanem mosolyogva kezdek el futni. Az úszás az egyedüli szám, ahol kevesebbet tettem bele, heti 1-2 edzésem volt, de ha többet is edzem, összességében minimálisan lehettem volna gyorsabb. A versenyen sem viselt meg, jól sikerült, és ez magabiztosságot adott a táv hátralévő részére.

Mi volt a legnagyobb tanulsága a versenynek?

A saját kis harcomat meg tudtam vívni. Megtanultam, mennyi minden múlik a mentális részen. Most álltam először rajthoz úgy, hogy nem rettegtem, hanem hittem magamban. Meg az, amit nagyon jól megtanított a sportpszichológus, az az imagináció. Le kellett rajzolnom a pályát, és minden részhez oda kellett írnom, hogy mi fog történni, „pl. itt megiszom az egyik zselét”, és aztán ezt minden nap le kellett játszanom fejben, hogy mire odaállok, már nem érjen meglepetés.

Mik a következő célok?

Van pár kedvenc őszi versenyem, azokon elindulok, de csak kedvtelésből. Most arra szeretném helyezni a hangsúlyt, hogy amit megtanultam a felkészülés alatt, azt át tudjam adni másoknak is. Nagyon sokat tanultam a mentális és fizikai felkészülésről is, edzőként rengeteget fejlődtem.

Hogy teltek a verseny utáni napok?

Egy teljes hétig nem csináltam semmit, kivéve a RW Ébredj futásra mentem el! Szerdára voltam a legrosszabbul, de nem az izmaim voltak fáradtak, hanem inkább a gyomrom. Nagyon jól esett a pihenés, szükség is volt rá persze. A hétfőt viszont nagyon vártam, és már előre bepakoltam az edzőcuccomat, mint egy kisiskolás, és alig vártam, hogy fussak a tanítványaimmal. Még nem vagyok teljesen "kész", azt hiszem, kell egy hónap a 100%-os regenerációhoz.

Ha valaki kacárkodik az Ironman gondolatával, mik azok a fontos dolgok, amit fontoljon meg?

1) Mindenképpen beszélje meg a családjával, vagy párjával, ha van, mert ha nem támogatják teljes mellszélességgel, sok konfliktus lehet, és ez nagyon megnehezíti az edzéseket. 2) Az időbeosztást is át kell gondolni alaposan, mert hétköznapokon is szükség van akár 3-4 órás edzésekre is. 3) Természetesen van egy anyagi vonzata is a történetnek, sok ráfordítással jár. 4) Mindenképpen törekedni kell a fokozatosságra, és ne egy év alatt akarjunk Ironmanek lenni!

De, ha minden klappol, akkor sok sikert kívánok, és rengeteg kitartást a felkészüléshez!