“Megpróbáltam és elbuktam. Ezért visszamentem”- Rakonczay Gábor az UB után, privátban futotta körbe a Balatont

Gábor óceán átkeléseivel vált ismertté, megkapta az amerikai Év Kalandja díjat és Guiness-rekorder is. A futás viszont legalább ekkora szenvedélye, az ultra távoktól sem riad vissza. Az idei Ultrabalatont fel kellett adnia a 174. kilométernél, mert a lába megsérült, de úgy döntött, még egyszer nekivág a versenynek - ezúttal viszont privátban. A Facebookon osztotta meg, hogyan jutott erre a döntésre és hogyan sikerült teljesítenie az Ultrabalaton távját. Íme a posztja:

Ez egy hosszú írás, mint ahogy 174 km után futni egy 200-ast, az is hosszú. De tanulságos, és ilyesmit én se csinálok minden nap.

Szóval a múlt heti UB-n 174 km-nél szétment a lábam, így kiszálltam. Két napig a wc-re is bottal jártam, és csak lassan kezdett javulni a helyzet. Ám ezzel párhuzamosan elkezdett erősödni egy eddig kevésbé ismert érzés, ami a feladással együtt jár. Vártam, hátha enyhül, de csak nem akart. Elkezdtem magamnak magyarázkodni, gyártani a logikus indokokat, a miérteket... De semmi sem változott. Persze tudtam, hogy nem voltam 100%-os egészségi állapotban, meg a frissítést is elég félvállról vettem. Ezért 60 km-től nagyon ment a hasam és 100-nál már úgy elgyengültem, hogy mikor negyedórára leesett a vércukrom, rövid időre még a látásom is elment. De ott voltak a szüleim kísérőnek, no meg Viktor öcsém bringával jött velem, így összekapartam magam és 150-ig megint jól mentem. Aztán 174 km-nél megint lett egy rosszullét és elkövettem azt a hibát, hogy leültem. A lábam pedig úgy maradt. Az egyik szalagom hülyéskedett ,és hiába próbálgattam egy órán át, nem tudtam ismét ráállni. Így hoztam meg a döntést, hogy szűk 50 km-el a cél előtt kiszállok. És ez logikus is volt. Mondhatni ésszerű. Csak nem ez volt a cél, így az okok inkább ürügynek tűntek. Pontosan tudtam, hogy én rontottam el, fizikailag a határon mentem, és amikor jött a baj és borult a számítás, nem váltottam át túlélő üzemmódra, hanem továbbra is csak az időeredményt hajszoltam.

Szóval pénteken kitaláltam, hogy ha magyarázkodással nem javul a helyzet, akkor szembenézek a dologgal és visszamegyek. Ez a 19-re lapot húzás tipikus esete, de valamit tennem kellett. Kezdésként aznap kipróbáltam a futást, ami persze nem nagyon ment, de éreztem, hogy vasárnapra oké lesz a dolog. Persze ötletemtől a környezetem csak mérsékelten lelkendezett, de éreztem a hívást, hogy mennem kell. Vasárnap hajnalban pedig nekimentem… Frissítőállomások, rajtkapu, szurkolók és az összes többi körítés nélkül. Az első 40 km után,viszont Patrícia Zsankával együtt gyakran megjelent kocsival, így tudtam rendesen frissíteni. Persze 60-tól ismét jött a gyomorbaj, majd 120-tól a jobb lábam a maga módján elkezdett tüntetni a futás ellen. Ekkor sötétedett, én meg csak lassultam és lassultam. A futómozgás átment vánszorgásba, pedig még egy 100-as hátra volt. Patríciának pedig lassan mennie kellet a gyerkőcöt lefektetnie. De továbbra is küzdöttem magam előre, amikor a semmiből megjelent Ernő, aki miután hallotta, mit csinálok, kocsiba ült és lejött segíteni frissíteni. Innentől 180 km-ig összepakolta a gyomromat, majd nagy nehezen a lábamat is helyretettük. Olyannyira, hogy az utcsó 40-esen ismét tisztességes futást tudtam produkálni. Aztán, ahogy közeledtünk a vége felé Ernő folyamatosan beszervezett 2-3-5 km-es távokra futókat. Velük végigküzdöttem a maradék távot és végül gyötrelmes hosszú, 31 óra 23 perc alatt körbeértem.

A köszönet pedig ezúton is kijár jópár embernek, akik segítették ezt a nem normális hetet: Elsőként a szüleimnek és Viktornak, hogy segítették a múlt heti küzdésemet. Aztán, Zolinak és Ádámnak a motivációért, Andinak és Edének a reggeli performanszért. Ernőnek a profi frissítésért, Patríciának és Zsankának az összes mindenért, ami egy ilyen teljesítménnyel együtt jár. Plusz köszönet az Ernő által beszervezett futótársaknak, és az út széli ismeretlen szurkolóknak, akik állapotomat látva túllépve kezdeti megrökönyödésükön, pár biztató mondattal segítettek abban, hogy olyasmit tehessek, amit megmagyarázni elég nehéz és talán nem is kell.

Mi ez, ha nem motiváló?

Az eredeti bejegyzést itt olvashatod el: