Borítókép: Ahonnan már csak felfelé vezet az út…

Ahonnan már csak felfelé vezet az út…

Ha motivációs válságban vagy, jó néha olyanokkal beszélgetni, akik éppen szárnyalnak. Erőt, lendületet adhatnak ahhoz, hogy kievickélj a gödörből. Ahhoz, hogy változtatni tudj, néha egészen mélyre kell süllyedni, oda, ahonnan már csak felfelé vezet az út.

Lassan 10 hete, hogy a lábsérülésem után újra futni kezdtem. Amikor augusztusban a gipszelt lábammal kínlódtam, folyamatosan vágyakoztam a futás után. Nem tudtam, mikor tehetem meg az első futólépéseket, mindenképpen hónapokban mértem az előttem álló időt. Mondjuk a balesetemet követően, még az is felmerült bennem, hogy soha nem fogok újra futni. Annyira durván fájdalmas egy csonttörés és annyira abnormális látványt nyújtott a bokám, hogy képtelenségnek tűnt. Nyilván minden futócélom pillanatok alatt vált köddé.

Így nézett ki a bokám a baleset napján.

A gipsz erősen korlátozó szorítását, most már bevallom, saját kezűleg orvosoltam. A hivatalos orvosi kontroll előtt néhány nappal, otthon távolítottuk el Norbival. Jókat röhögtünk közben, mert nem voltunk felkészülve egy gipszlevételre. Minden létező és alkalmasnak tűnő eszközzel vágtuk, ráncigáltuk, cibáltuk. Volt rozsdás metszőolló, különböző egyéb ollóvariációk, talán valami fűrész vagy snitzer is felmerült opcióként, de elvettettük, nehogy a végén egy újabb, ezúttal még súlyosabb sérüléssel kelljen valami traumatológiára rohannunk. Másfél órán át tartott a művelet. Ezt követően visszamentem a TB-s sebészeti rendelésre, ahol finoman szólva sem értékelték az otthoni magánakciót. Érdekes tapasztalat, hogy mennyire nem hajlandóak egy ilyen gerilla műveletet követően értelmesen kommunikálni a „beteggel”. Fenyegetőztek, aláírattak velem egy saját felelősséges papírt, vitatkoztunk egy rendeset ezen az egészen. Merthogy a röntgent követően kiderült, nem gyógyult meg teljesen a csonttörés és újabb 10 nap gipszet javasolt az orvos, amit én persze visszautasítottam. Laikusként is tudtam, hogy van más rögzítési mód, a gipsz a legdrasztikusabb, mert ugye fix, ebből következően fix, hogy bizonyos dolgokat továbbra sem tehettem volna. Pl. késői nyaralás előtt álltunk, medencés, fürdőzős helyre készültünk, ergo a vízbe továbbra is csak vágyakozhattam volna. De a napi tisztálkodás is ügyeskedve működött, illetve elméletileg autót sem vezethettem volna. Ezt idővel megtettem (a bal lábam volt gipszelve, amivel csak a kuplungot nyomom). Gipszben vezetni egyébként olyan, mintha csizma lenne a lábon. Persze hivatalosan szabályt sértettem ezzel… Úgy engedett utamra a sebész, hogy – mivel elutasítottam az újabb gipszelést – nem javasolt más alternatív rögzítő eszközt. Mintha ezzel bosszulta volna meg, hogy felülbírálom a döntésemmel az ő szakmai kompetenciáját. Egyébként ezen az egész sérülésen keresztül ismét arról győződtem meg, hogy sok esetben mennyire vacak a kommunikáció orvos és beteg között, mennyire nem képesek emberi módon beszélni egy emberrel. Egy eset voltam, egy lábtörés. Totálisan mindegy volt, hogy két gyermekes anyaként, a nyár kellős közepén, hogyan érint egy ilyen sérülés engem és az egész családomat. A szakmai gőg mindennél előbbre való volt. A gipszeletlen, még sérült lábammal másnap elmentem egy magánorvoshoz. Ortopédus, sebész, sportorvos. A legjobb kombináció volt ebben a helyzetben. Három szemszögből tekintett a lábamra. Felírt egy mobil rögzítő eszközt, megnyugtatott, hogy már nem mozdulhat el a csont, elmondta, hogy mit tehetek a lábammal, amíg még gyógyul: gyógytorna, úszás, szobabringa. 4 hét múlva visszamentem egy friss röntgennel, amin a csont már teljesen gyógyult állapotot mutatott és a legnagyobb megdöbbenésemre azt mondta, elkezdhetem terhelni. Miii, hogy micsoda?! Futhatok?! Máááár…két hónappal a sérülés után? Valahogy nem voltam erre felkészülve. Vártam, persze, nagyon is, de még itt-ott feszült, kellemetlen volt, meg úgy egyáltalán fejben arra készültem, hogy jó, ha október végén megtehetem az első futólépéseket.

Most gyakori, hogy kora este indulok futni, pár hete ez az időpont a kifogáslista élén állt.
Variációk egy törött lábra. Azóta már a tapasz is lekerült.

Nagyon furcsa érzés volt először futni. Mindig furcsa, amikor kihagyás után újra elindulok. A szülések után, korábbi sérülések után…iszonyú felemelő, mégis baromi vacak. Kapkodom a levegőt, lihegek, mint egy kutya, a pulzusom fájdalmasan magas, közben alig haladok. Nem komfortos a mozgás. Teszi a lábam a dolgát, mégis idegen az egész helyzet. Ezekkel az érzésekkel futottam sok-sok alkalommal és bevallom, nem igen kívántam. Tudtam, hogy idővel mindez megváltozik újra és ismét kellemes lesz, jól eső, csak csinálni kell, türelmesen, alázatosan, szorgalmasan. Na ez az…tudod, de mégsem teszed. Így teltek az első hetek, talán az első hónap vagy még több is. Nem akartam csinálni, kerestem a kifogásokat, most esik, most sötét van, most hűvös, most már elmúlt este 6, most fáradt vagyok…, mindig volt „okom” arra, hogy ne induljak el.

3 kg-ot híztam ez alatt a néhány hónap alatt. Eleve nem sikerült a szülés után minden zavaró és feleslegesnek vélt kilótól megszabadulni, de az, hogy ismét 60 közeli számot mutatott a mérleg, iszonyat frusztráló volt. Sok baromságot ettem, nem mondanám, hogy a mennyiséggel volt baj, inkább csak azzal, hogy hülyeségeket ettem, sok maradékot a gyerekek után, néha akkor is, ha feszült voltam, késő este, csak úgy. Nem volt kontroll, nem találtam fogást a kajálásaimon, futni sem jártam, mert vacakul ment, szóval igazi demotivált állapotban tengődtem, ami mindenféle egyéb tevékenységemre is hatott persze.

De minden völgy után hegy jön, ahová csakis felfelé vezet az út. Egyszer csak baromira elegem lett a saját magam által felállított akadályokból. Egy webshopon keresztül rendeltem egy ruhát, ami kicsi lett és akkor ott a tükör előtt eldöntöttem, hogy nem küldöm vissza, hanem belefogyok. Azt hiszem, ekkortájt kerestem meg Belus Tamást, meséljen arról, mit tett azért, hogy ledobja magáról azt a súlyfelesleget, amellyel alapvetően simán lehet élni, meg futni, de csak egy bizonyos szintig.

Talán aznap, de lehet, hogy másnaptól már egy tök más rendszer szerint kezdtem kajálni. Nem annyira szigorúan és „unalmasan”, mint Tamás, van is rajta még csiszolnivaló, de hatékonynak tűnik. Erről még fogok írni később, egyelőre gyűjtöm a tapasztalatokat, ötleteket, tanácsokat. Figyelem az állapotom és persze a súlyom. A másik ügy, amiben léptem egy nagyot, kerestem egy edzőt, aki a futásaimat koordinálja. Holnaptól kezdem a munkát Jakus Bélával. Futóként és edzőként is komoly eredményei vannak. Egyik vicces tanítványa azt mondta róla, Béla még egy tengerimalacból is futót farag. Ha ez így van, ő az én emberem. Na jó, egy tengerimalacnál talán most is gyorsabb vagyok, de valójában csak árnyalatnyival.

Szeretem az erdőt, de nem rajongok a sárért, most ez sem kifogás.

A decemberrel futó szempontból az év legnehezebb hónapjai kezdődtek. Terepen, ahol én leginkább futok, nehezek a körülmények. Lehet hó, fagyott hó, jegesedés vagy éppen bőséges sár, köd, sötét és persze baromi hideg. Én most mégis izgatott vagyok nagyon, tele elvárásokkal, elsősorban persze önmagammal szemben, kíváncsi és erősen motivált.

Most azt látom, hogy a hónapokkal ezelőtt elillant futócélok és álmok lassan-lassan körvonalazódnak és ismét kezdenek testet ölteni…

Meglátni a nehéz helyzetekben a szépet...