„Ma már nem az a kérdés, hogy miért menjek futni, hanem az, miért ne?”

Leparkolok a Frankel Leóban, az autó mellől indítom az órám. A szigetre megyek. Nulla fok van, nem mondhatnám hát, hogy túl hideg, de így a tél második hónapjának végén, mégis fázom. Persze az első km-ek mindig azok, fázósak. Ha bemelegszem, már jó. Általában. Az első szakaszom könnyű pulzuson zajlik. 20 percem van arra, hogy adaptálódjak egy kicsit magasabb intenzitáshoz. De az sem nehéz, szinte alig érzem a tempóváltást. Figyelem az aszfaltot, van-e még jeges folt. Néha direkt bemozdítom a lábfejem talajfogásnál, hogy érezzem, csúszik-e. Nem csúszik.

70 perc ebben a zónában, érzetre kényelmes, a világból kifutós tempó ez. Egyszer csak látom az órán, hogy ismét „elromlik” a kapcsolata a mellkasi jeladómmal. Butaságokat mér hetek óta minden edzésen. A pulzuskontrollos futás így kivitelezhetetlen, de már eléggé ismerem magam ahhoz, hogy ne zökkentsen ki a tempóból ez a jelenség. Haladok tovább. Komótosan fogynak a percek. A második körben vagyok, lesz még egy egész, meg egy pici a végén. Valahogy így számoltam ki a kapott idő alapján. Távban egyelőre nem gondolkodom. Általában időre kapom az edzéseket, meg pulzusra.

Szinte meditatív állapotban vagyok ilyenkor. Van, hogy az ismerősöket sem látom meg. Rám is köszön egy bringás srác, másodpercek alatt összerakom, ki volt az. Annyira megszokott dolog a testem számára ez az egész, hogy szinte észre sem veszem, hogy futok. Az elmém tök máshol jár.

1 óra 50 percnél ismét az autónál állok, majd elindulok hazafelé.

Töltöm az óráról az edzésadatokat. Átbogarászom gyorsan a számokat és meglepetten látom, hogy 19 és fél km-t futottam. Ez ma egy sztenderd hétközi edzés. Minden erőlködés, minden rákészülés nélkül. Oké, hogy már évek óta csinálom, de azért elgondolkodom…

Honnan indult, hogy kezdődött? Mármint a futás. Meg hogyan változott meg ennyire nagyon a viszonyom a mozgással kapcsolatban? Hogyan lett ennyire szokványos egy ilyen edzés?

Mert, ha a gondolataimban felidézem az általános iskolai tesi órákat… Atyám, de utáltam őket! Volt egy borzalmas tesi tanárom, aki valami botrányosan vacak órákat tartott. A mozgás, a sport szeretetéhez nem hogy közel nem kerültem ezek alatt az évek alatt, hanem végtelenül távolra. Soha nem értettem, miért volt szükség arra az iszonytatóan sok kellemetlen és felesleges tornagyakorlatra, amit síppal a szájában vezényelt le Éva néni. Szekrényre ugrás, kötél- és rúdmászás (soha nem tudtam megcsinálni!), mit tudom én még mi sok baromság (szerencsére nyomuk veszett az elmémben). Kiskamaszként aztán végképp szorongtam az egésztől, mert addigra túl szemérmessé váltam ahhoz, hogy a feszes, tapadós tornadresszben komfortosan érezzem magam. De valami egészen felfoghatatlan oknál fogva nem lehetett más, sportos öltözékben tornázni. Csak akkor volt engedélyezett a hosszú nadrág, ha valakinek „megvolt”. Emiatt – hogy hogy nem – jó gyakran „volt meg” a lányok javának. Máskülönben viselhette mindenki a szintén kamaszodó srácok tekintetét és kuncogását. Hallom most is a síp éles hangját, ami adja az ütemet. Kemény, feszes tornaórák voltak. Ezek maradtak meg bennem… Nem pedig az, hogy mennyire klassz dolgokat csinálunk a mozgás által felszabadulva, az iskolai játszótéren rohangálva (ami persze azért is volt képtelenség, mert olyan nem volt), vagy valami jópofa mozgásos vetélkedő közben szórakozva, netán egy fán kapaszkodva, mint érett piros, mosolygós almák.

Azt egyébként tudja valaki, hogy az általános iskolai udvarokon miért nem kötelező elem a játszótér? Óvodában alap, aztán miért nem?! Sok-sok mászókával, csúszdával, trambulinnal?

Hasonlóan lelkesítő testnevelés órákban volt részem még a középiskolában is. Azt gondolom, hosszú évekre meghatározták ezek az élmények a mozgáshoz való viszonyomat és néha még mindig kisebb csodaként élem meg, hogy 19 évvel ezelőtt végül futócipőt húztam.

Mitől válik fontossá a mozgás, mi az a pont, ami valamit megváltoztat bennünk?! Biztosan sokféle motiváció akad, ami miatt a futásnak, a mozgásnak ennyire észrevétlenül helye lesz a mindennapokban.

Persze a legfontosabb mégis ez: ma már nem az a kérdés, hogy miért menjek futni, hanem az, miért ne?

Most éppen azért, mert süt a nap, holnap meg azért, mert izgalmas edzés lesz, aztán meg jó meleg lesz, igaz, locs-pocs is, de ha ez zavar, akkor menj aszfaltra, ott nincs sár, vasárnap pedig az egyik kedvenc – jó nehéz, emberes – útvonalamra megyek. Mikor, mi…a lényeg a napi futás, hogy érezd, ez olyan, amit szeretsz csinálni, amiben nemcsak elfáradsz, hanem fel is töltődsz, amiért érdemes célt kitűzni és célba érni, ami nem (csak) feladat, hanem kedvtelés, amiért jó küzdeni, amiért jó csatak izzadtnak lenni, vagy csurom vizesre ázni, amiért szívesen bekoszolod az új cipőd és teszed tönkre az új frizurád, ami mindig, sok sok év múltán is képes valami újat adni…

Éva néni, ha jól tudom, még mindig aktív pedagógus. Talán ma már szerethetőbbek a módszerei, talán ma már nincs olyan diákja, aki – hozzám hasonlóan – szorong, mert tesi órája lesz…