Futás nélkül nem létezem

Este beállítom az órát hajnal 5-re. Futni készülök. 4 órakor aztán Benedek úgy dönt, hogy felébred. Ugyan az ágyból nem kel ki, de nevetgél, mocorog, pörög-forog az ágy majd teljes terjedelmét bejárva. Folyamatosan az órát figyelem és reménykedem, hogy hamarosan megkönyörül rajtam és visszaalszik. Nem így történik. 5 előtt nem sokkal csendesedik el újra, néhány perc múlva megszólal az órám. Óriási a kísértés, hogy lekapcsolom és inkább az ágyban maradok még 2 órát. De tudom, hogy a mai futásra csak ebben a korai időpontban van lehetőségem. Dög fáradt vagyok, végül mégis összeszedem magam és kikelek az édesen szuszogó gyermekek mellől.

50 perccel később már a Fenyőgyöngye felé tartok futva. 3 km körüli bemelegítés után egy 800 méteres kis körön futok néhány lendületes és könnyű szakaszt. Pontosan 400 méter emelkedő és 400 méter lejtő van a körben. Fölfelé futom a lendületes szakaszokat. 170-175-ös értéket is ér a pulzusom, a lejtőn, ahol könnyen, puhán ereszkedem, szépen visszamegy 140 alá. 6szor ismétlem meg ezt a feladatot. Szeretnék gyorsabb lenni, javulni, fejlődni.

Közben megannyi gondolat jön és megy a fejemben. Miért csinálom mindezt reggel fél 7-kor, hiszen simán alhattam volna tovább és senki, de tényleg senki egy rossz szót nem szólt volna nekem ezért. Néha úgy érzem, alig van új dolog, amit még ne láttam volna, amióta ezt csinálom. Mégis mosoly ül az arcomra, amikor meglátom a riadt vadnyúl párt, vagy a zavarodott őzeket. Kíváncsian kutatom a tekintetemmel a zaj forrását, amikor körülöttem neszeznek az állatok a száraz levelek között és nem győzöm a finom madár dalolásban füröszteni a füleimet. Aztán a gondolataim irányt váltanak és elkezdem átvenni a rám váró teendőket, képzeltbeli listát gyártok a vásárolni valókról, kitalálom, hogy mit főzzek, megtervezem a hétvége programjait. Mindeközben folyamatosan veszem a környezetem változásait, ha jön valaki szembe, köszönök, ha csippan az órám, megnézem, hogy állok, hol tartok, ha ismét a kövesebb, meredekebb oldalon futok, koncentrálok, hova teszem a lábam. Hallgatom a légzésem, az ág reccsenését, a szívem gyors dobogását. A Nap fénye vibrál az arcomon, ahogy újra és újra előbukkan a fák mögül. Aztán arra gondolok, hogy nekem a futás olyan, mint az étel és az ital, nem létezem nélküle. Szükséges ahhoz, hogy eljöhessek otthonról, általa kapok időt, hogy gondolkodhassak nyugodtan, gyerekzsivaj nélkül, kívülről rálássak az életemre, szükséges ahhoz, hogy mindig megélhessem a visszatérés örömét.

Pontban 7-kor megérkezem az otthonomba. Így terveztem. A futó énemet a cipővel együtt kis időre lerakom. Anya vagyok újra. Kezdődik a napunk. Az óvodással, a nyüzsgő 17 hónapossal, a vége érhetetlen tennivalókkal. De aztán holnap újra futócipőt öltök és elindulok.

A futásom itt, a strava-n.