Borítókép: Érzetek játéka csupán?

Érzetek játéka csupán?

Az ember nem gép. Test és lélek. Folyamatos interakciók sokasága éri a környezeti tényezők és a belső világ között. Ha fut, akkor is. Ezek a hatások akár észrevétlenül megnyugtatnak, akár figyelmeztetnek valamire, vagy éppen kizökkentenek az aktuális állapotból, egyszóval hatással vannak ránk.

Az elmúlt szombaton a BUÉK 20 nevű túrán voltam. Röpke 20 km, de megannyi pillanat, amelyek feledhetetlenné tették a 2 órás futást.

-17 fok, enyhe szél, igazi otthon kuckózós idő. A rajhoz érve szinte még sötét volt, persze szemünk gyorsan megszokta a félhomályt. Az öltözet ugyan tökéletesen lett megválasztva, ám ennél a hőmérsékletnél, mozgás nélkül a végtagok hamar elkezdenek fázni.

Elrajtoltunk. A kis kocogós sebesség pont arra volt jó, hogy a reggeli bemerevedett izmokat átmozgassuk. Szó sincs izzadásról, csupán a keringés kezd beindulni. Az arcom fedetlen volt, hideg, egyben száraz levegő érte. A talaj keményre fagyott, a cipőmben nem túl nagy a csillapítás ezért minden göröngyöt megéreztem a lábam alatt. A légzésem szaporábbá vált, de pár perc után ráállt az üzemi működésre. A torkom a hideg levegőt gyorsan megszokta, nem égetett, vagy forrázott, talán még kellemes is volt. A kezem továbbra is fázott. Nem a legvastagabb kesztyűt vettem fel, de sebaj. Sok ilyen volt már, a mozgással jobb lesz. Az első emelkedőn szaporáztam a lépést és a légzést. Minden olyan könnyűnek tűnt, jól ment a futás. 3,5 km múlva elértem a HHH tetejét, és valami szokatlant éreztem, mindét nagy lábujjamat keménynek találtam, mintha nyomná a cipő, mintha valami lenne a cipőmben, vagy talán elmozdult a betét. Még csak a táv 20 %-a volt meg. Mi van, ha tovább gyűlnek a zavaró tényezők? Mindössze 10 percre voltam az otthonomtól. Hazamenjek vagy folytassam? Kétségek gyötörtek.

Aztán a felkelő Nap fénye elkezdte fűteni a fekete ruházatomat és a lejtőn való gyorsabb mozgás is kellő hőt adott és friss vért pumpált a végtagjaimba. Még a lábam végébe is jutott. Alig 10 perc alatt megváltozott minden. Nyoma sem maradt a fájdalomnak és a kétségnek. Haladtam tovább. Feltűnt, hogy nincsenek illatok. A tavasz mindig illatos, a nyár száraz, az ősz pedig párás, néhol rothadó. Most csak a kemény mínusz szúrását éreztem az orromban, de semmi szagot. Futottunk, immár aránylag komfortosan. Olykor csendben, olykor beszélgetve. Csak a ruhák susogása, a lélegzet és a lépések hangja dominált. Szombat reggel volt, éppen ébredt a város. Csak a futás ritmusos zajai voltak hallhatóak, amelyeket olykor megtört néhány szó. Egy-egy árnyékosabb, hűvösebb völgy után kontrasztosan hatott a napfény ereje, még ezen az extrém hideg reggelen is. Sokkal kellemesebb volt a napon. Szél sem volt már, legfeljebb huzat egy-egy kitett részen. Talán a Nagy-Hárshegyen volt a legkellemetlenebb. Aztán lejtő, fokozódó tempó, mely azonnal hűteni is kezdte a combom. Közel az út, ahol a lépteink hangját az autók zaja törte meg. Szél, Nap, csend - szélcsend, árnyék, zaj, folyamatosan váltakozó ellentétek. Egyszer szemből süt a nap, vakít, majd megfordulva kitárul a látvány. A szempillámra jégcsapok költöztek, a sapkám külső felületére a kicsapódó pára fagyott…

A mindössze 2 órás futás után oda érkeztünk, ahonnan indultunk. Ha kivágnánk azt a 2 órát, mintha nem történt volna semmi. Ugyanaz a környezet, szinte ugyanaz az idő. Az elillanó reggelt az érzékek játéka tette igazán egyedivé, no és a futás utáni kellemes fáradtság emlékezetessé.