„Leírhatatlan, a mai napig felfoghatatlan érzés!” - Interjú Bogárdi Szilviával, az idei Ultrabalaton női egyéni győztesével

Milyen út vezetett számodra az Ultrabalaton rajtjáig…

Ebben az évben eredetileg egy 24 órás versenyen szerettem volna kipróbálni magam és az Ultrabalatont szántam egyfajta „tesztnek”, hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e az ilyen hosszú futásokra. Úgy voltam vele, hogy megyek, amíg tudok és a végeredményből majd levonom a konzekvenciákat. Miután beneveztem, a hozzáállásom alaposan megváltozott: akkor már az volt a fő cél, hogy körbeérjek.

…és milyen út vezetett a célig számodra?

A verseny elején sok ismerőssel találkoztam, elbeszélgettünk jó pár kilométert. Edzőmmel, Ispánki Zolival azt beszéltük meg, hogy az első 50 km mindenképp kényelmes legyen, és óránként tegyek bele gyaloglós részeket (ezt a futás teljes időtartama alatt). 70-80 km környékén jött az első komolyabb holtpont, ami gyomorproblémából adódott, de cirka 2 óra leforgása alatt túljutottam rajta. Utána jól tudtam haladni, szépen belemásztunk az éjszakába és lehűlésbe. Az utolsó maratont viszont rendesen megszenvedtem, fáradt voltam, fájt itt-ott, rettenetesen sajnáltam magam, de azért haladtam, ahogy tudtam. A végén már nagyon elcsigázottan érkeztem Balatonvilágosra, de a befutó utána minden nehézséget feledtetett.

Milyen gondolatokkal futottál, mikor tudtad meg, hogy vezeted a női mezőnyt?

A verseny elején próbáltam akklimatizálódni és élvezni, hogy végre elrajtoltunk, majd miután szétszóródott a mezőny, ráálltam a saját kényelmes tempómra. Valahol Dörgicse környékén érdeklődtem arról, hogy mi újság van a mezőny elejével, amire közölték, hogy mi vagyunk azok. Ezen akkor nagyon meglepődtem. Rá nem sokkal már utolért az információ, miszerint a második helyen futok. Állítólag ezután kb. 15-20 perccel előztem meg akkor a mezőnyt vezető Horn Zsanettet.

Változtatott-e ez a tény bármin számodra a verseny során?

Igen, rengeteg erőt adott annak ellenére, hogy nem versenyeztem másokkal, a saját versenyemet futottam. Ráadásul egy ilyen hosszú verseny nem az első 100-120 km-en dől el, úgy gondolom.

Voltak nehézségeid, amelyekre nem készültél?

Nehézségeim adódtak, de azokra készültem. Váratlan nehézség nem jött közbe, szerencsére.

Ki segítette a felkészülésed?

Ispánki Zoltán készített fel az UB-ra, az általa összeállított edzésterv alapján készültem. Vele meg tudok beszélni minden nehézséget, sikerélményt és folyamatosan kapok visszajelzést az elvégzett munkáról. Maradéktalanul megbízom benne és itt is köszönök mindent Neki!

Kik segítettek a versenyen?

Zsuzsi és Bandi barátaink kísértek váltott bringázással és párom, Miki jött autóval. A verseny előtt átbeszéltük a logisztikát és hogy mikor mire lesz majd szükségem. A verseny utolsó 2-3 órájában bekapcsolódott Ispánki Zoli is és így közös erővel jutottam el a célvonalig. Köszönöm, hogy velem voltatok!

Milyen érzés volt a célba érkezés előtti utolsó néhány kilométer?

Az utolsó kilométerek rettenetesen nehezek voltak, úgy éreztem, hogy sosem lesz vége a Club Aligához vezető útnak.

Milyen volt beérni a célba első nőként?

Leírhatatlan, a mai napig felfoghatatlan érzés! Nem cserélném el semmire.

Hogyan érzed magad bő 48 órával a verseny után?

Köszönöm, rendben vagyok. Most kezd kijönni rajtam a fáradtság, de azt sok alvással orvosolni tudom.

Mesélnél a kezdetekről: mikor és miért kezdtél futni?

Tizenévesen sokat futottam, majd 2011-ben kezdtem el újra futni. Akkor egy baráti társaságként kitaláltuk, hogy elmegyünk 5 fős váltóban lefutni a Bécs-Budapest Ultramaratont és elkezdtünk arra felkészülni. Ezt követően már a futás beépült a mindennapjainkba.

Mivel foglalkozol a privát életben?

Tervező mérnökként dolgozom Budapesten a TURA-Terv Mérnökiroda Kft.-nél, ahol egyébként sok kollegám rendszeresen fut/sportol.

Az Ultrabalaton idei eredményei között ide kattintva böngészhettek.

Fotók: Szabó Áron