Karanténnapló 3. rész - Ruscsák Kriszta svédországi futós mindennapjai

Hétköznapi futóként sem egyszerű megoldani a napi edzéseinket – folyamatos vívódás van bennünk az ügyben, hogy mi a felelős döntés: 100%-ban otthon maradni, vagy legalább a saját fizikai- és mentális egészségünk érdekében kimerészkedni egyedül futni?

De mi a helyzet, ha valaki nem csak úgy edzeget és futogat, hanem nemzetközileg is jegyzett ultrafutóként, Magyarország egyik legismertebb futóedzőjével (Lőrincz Olivér) készül a versenyeire?

Dr. Ruscsák Krisztina kutatóorvosként dolgozik a Göteborgi Egyetemen, Svédországban és emelett van 3 órán belüli maratonja, eddigi egyetlen 12 órás futásán 137,966 kilométert tett meg, 2019-ben pedig a Sixárd 6 órás futamát világranglista vezető eredménnyel zárta (78.9 kilométer).

Mi a helyzet Svédországban, nálatok milyen korlátozások vannak?

Nálunk nem olyan szigorúak a korlátozások, mint a legtöbb európai országban, bár ez minden pillanatban megváltozhat, most jöhet csak a neheze. Munkahelytől függően sokan otthonról dolgozunk, nem nagyon utazunk belföldön sem. A középiskolákban és egyetemeken átálltak távoktatásra, de az általános iskolák és óvodák ugyanúgy működnek tovább, hogy a kulcsfontosságú munkakörökben dolgozóknak ne kelljen otthon vigyázniuk a gyerekeikre. Göteborgban a tömegközlekedési eszközökön kevés az ember, de a város nem kihalt, látni valamennyi életet az utcákon, kávézókban, jógastúdiókban. Érzek egyfajta olyan irányú szándékot, hogy a döntéshozók a lehetőséghez mérten minél kevésbé akarják megakasztani a mindennapi életet, ellehetetleníteni a vállalkozásokat, és tömegeket munkanélkülivé tenni. Nagyon kíváncsi vagyok, hosszútávon melyik taktika válik be, a restriktív, vagy a megengedőbb. Azt tudni kell, hogy itt Svédországban eleve ”ideálisak” az alapfeltételek egy ilyen járvány átvészeléséhez: egy Magyarországnyi népesség él ötször akkora területen, kevesen laknak egy háztartásban, az ellátást igénylő időseknek pedig otthonokban viselik gondját. Itt eleve távolságtartóbbak vagyunk, a buszon is bűn valaki mellé leülni, ha máshol még van dupla hely.

Tudjuk, hogy a bezártság lelkileg a leginkább megterhelő, te hogy éled meg ezt?

Csak néhány napja dolgozom otthonról, de néha azért be kell mennem a laborba, ezért nem élem meg bezártságnak, egyszerűen csak utálok itthon ülni. Hiányzik a kollégáim társasága, és a menetrendszerű 9:30-as és 14:30-as kávészüneteink (svédül ”fika”). Leginkább fejben nehéz összeegyeztetni az otthont a munkával, igyekszem a kettőt minél jobban elkülöníteni, inkább éjfélig bent maradok a munkahelyemen, de a munkát lehetőség szerint nem viszem haza.

Sportolni is ezek szerint még simán kimehettek, hiszen még nincsenek komoly korlátozások.

Kint futok, ahogy eddig is. Szerencsére 200 méterre lakom egy erdős-dombos természetvédelmi területtől, ahol órákat el tudok bolyongani úgy, hogy csak őzekkel találkozom.

A szabadtéri sportoláshoz használsz bármilyen védőfelszerelést (maszk, kesztyű)?

Nem, maszkban munka közben is nehéz levegőt venni, futás közben megfulladnék...

A futás mellett edzel otthon is?

Egy ideje a vírustól függetlenül is sokat jógázom, ehhez csak egy jó app vagy online videó kell és két négyzetméter a nagyszoba padlóján. TV-t sem a kanapén ülve nézek, hanem a jógaszőnyegemen nyújtok közben.

Versenyzőként milyen érzés, hogy törölték a tömegrendezvényeket világszerte? A motivációd megmaradt a napi futásokhoz, vagy nehezebb elindulni?

Ami a futótársadalomnak nagy veszteség, az számomra hatalmas megkönnyebbülés, tökéletes időzítéssel. Egy erős és eredményorientált tavalyi év után idén hónapokig kerestem a célokat, melyekért fizikailag és pszichésen is képes vagyok dolgozni, ide-oda variáltam a versenynaptáramat, végül minden versenyemet lemondtam. Pár nappal később elindult a rendezvények tömeges törlése. Most egy jó ideje magáért a futásért futok, cél nélkül, óra nélkül, edzésterv nélkül, annyit, és úgy, ahogy épp jólesik. A motiváció és prioritások önvizsgálata nálam önkéntes volt, de most mindenkinek adottak ehhez a körülmények. Szerintem ez nagy lehetőség, öröm az ürömben.

Szerinted fog változni a te személyes életed és a világ, ha egyszer túlleszünk? Ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, vagy változtatunk bizonyos dolgokon?

Először is, ki tudja, mikor lesz vége…? Úgy érzem, Kínát látva van bennünk egy naiv tévképzet, hogy ennek az egésznek pár hónap, és vége, közben lehet, hogy az egész 2020 erről fog szólni. Remélem, megtanuljuk megbecsülni a minket körülvevô dolgokat, amiket eddig alapvetőnek gondoltunk. Az egészségügyet, a tömegközlekedést, az infrastruktúrát, az élelmiszert (igen, a wc papírt is). A kultúra világát, amit elsőként kapcsoltak le egy mozdulattal, másrészt nélküle, könyvek, filmek, zene nélkül hogy élnénk túl a bezártságot? Mondanám, hogy remélem a jelenlegi világjárvány ráébreszt arra, hogy mi az a luxus, amiről le tudunk mondani, vagy mik azok a szokások, amiken változtatni tudunk a fenntarthatóság nevében. Sajnos ez sem ilyen egyszerű, például egyrészt rengeteget utazunk, szórakozunk, fogyasztunk, másrészt mindezek tömegek megélhetését jelentik. Az innovációban látom az egyetlen megoldást, mert egy már megszokott életszínvonalból, meglévő szokásokból nagyon nehéz lejjebb adni.