Borítókép: Hány lába legyen egy futótársnak?

Hány lába legyen egy futótársnak?

Kezdem érteni, miért jó kutyával sportolni.

Tizenkettő lehettem, amikor hazavittem az első kutyámat. Akkoriban reggeltől estig bicikliztem, ő pedig hozzám csapódott.
Egyszer fogtam magam és áttekertem az úton, ő pedig utánam. Ekkor ütötte el egy autó. Mint utóbb kiderült, „csak” a lába tört el.
Rettentően megijedtem. Kézben vittem fel a negyedikre, majd – mivel sosem volt előtte kutyánk és a szüleimet is alaposan megleptem vele – kapott egy átmeneti szállást a lépcsőfordulóban. Persze csak addig, amíg felgyógyul.
Azután néhány hét alatt rendbe jött, és időközben – hogy, hogy nem – be is költözött a lakásba. Apám, aki eleinte hallani sem akart kutyáról, hazaérve neki köszönt először. Eleinte az előszobában lakott, aztán – ahogy teltek a hónapok – szép lassan befészkelte magát az egyik fotelbe. Később már morgott is, ha megpróbáltam leülni a helyére.

Naponta háromszor sétáltattuk, főleg én, hiszen én akartam kutyát. Rengeteg időt töltöttünk együtt és rengeteg szép emlékem maradt róla. Amikor a Runner’s World címlapfotózásán találkoztam Miklósi Bettivel és Voice-szal, előjöttek ezek az emlékek. Pár perc múlva viszont már azt lestem, mennyire fegyelmezett Voice és milyen keményen összpontosít a gazdájára. Százszor csináltattuk meg vele ugyanazokat a feladatokat, mégis alig veszített a lelkesedéséből. Én pedig egy kicsit jobban megértettem, miért rajonganak annyian a kutyás futásért.