Sárköpülés a szekszárdi Bodri Trailen

Ahogy biciklin is, a futásban is az erdei magányos utakat kedvelem a leginkább. Kezdeti 5-10km-es kocogásaimat tudatosan lassan a félmaratoni távra nyújtottam. Közben sokat olvastam mit-hogyan, és a ruhatáramat is kiegészítettem „fenszi” dolgokkal, mint kompressziós szár, futó kamásli és futóóra. Inkább a távra próbáltam rágyúrni, mert a sebességem nem igazán akart javulni.

Még decemberben találtam rá a szekszárdi rendezésű Bodri Trail terepfutó versenyre, mely február 26-án volt. Azt egyből tudtam, hogy a rövidtávhoz túl lassú vagyok, de sokáig ingadoztam a hosszú 30km-es és a közepes 23km-es távok között. Végül a szintadatok meggyőztek, hogy bőven sok lesz a középtáv is az én képességeimnek. Pláne, hogy ekkor még csak síkon próbáltam ki magamat ilyen távon.

Közben aztán fel-feljártam a Hármashatár-hegyre, gyakorolni az emelkedőket, aztán február elejére edzésen meg is futottam a Bodrin megpályázott adatoknak megfelelő távot és szintet. És akkor még azt hittem, hogy a budai sáros-jeges terep még nehezebb is volt a versenyen várhatóhoz képest…

Két nappal az esemény előtt Szekszárdon óriási eső volt, amiről én csak másnap értesültem. Szerencsére, az autóba befér alapon, elvittem a vízálló cipőmet is a kamáslival. Jó tudni, hogy errefelé agyagos-löszös a talaj, vagyis minden eső után a korongozó fazekasok álmává, mindenki másnak meg túlélő, vendégmarasztaló dagonyává változnak az erdei utak. Most már tudtam, hogy a legkeményebb futó élményem fog következni.

A szekszárdi rendezők minden versenye nagyon népszerű országszerte. Most is már januárban betelt az összes nevezési lista. Jöttek sporttársak egészen távolról is. Az is látszott ki az, aki nem ismeri a helyi viszonyokat. Habkönnyű, inkább pályára való cipőkben álltak be a rajthoz.

Nem tolakodtam sem a rajtnál, sem az első kilométereken. Belőttem egy tempót magamnak, amit az órámon is folyamatosan ellenőriztem. Elsődleges cél a teljesítés. Másodikként a két és fél órás célba érést szerettem volna megcsinálni. Némi aszfaltos felvezető után kaptunk pár meredek kaptatót a szőlők között. Itt hamar kialakult, hogy kinek hol a helye a mezőnyben, pedig csak ezután az erdőben kezdődtek az igazi megpróbáltatások. Egykori szekszárdiként szerencsére tudtam, hogy hol lesznek az igazán problémás részek. Bokáig érő ragadós, pocsolyás erdei utakon kellett haladnunk. Sokszor kikerülhetetlennek bizonyultak ezek a részek, és legjobb megoldásnak a vaddisznó módra való átgázolás bizonyult. Itt a legkönnyebb topánka is hamar sárbakanccsá nehezedett. Egyeseken látszott, hogy volt közelebbi kapcsolatuk is a talajjal. Mindezért cserébe a táj gyönyörű, a pálya vonalvezetése a legszebb panorámás részeken vezetett keresztül.

A frissítőpontokon a névadó szponzor jóvoltából borral is kínálták a szomjas sporikat, de ez ezen a környéken - lévén híres borvidék, egyáltalán nem lepett meg senkit.Majdnem hiába volt minden óvatoskodásom, mert így is nagyon elkészültem az erőmmel a táv végére. Csak az tartotta bennem a lelket, hogy tudtam, hogy hamarosan már csak lefelé kell majd futni. Majdnem meglett a kitűzött idő, de egyáltalán nem bánkódtam a pár perces plusz miatt. Ha előre tudtam volna, hogy mekkora sár lesz, biztos inkább többre számítok.Nagyon nagy élmény volt a verseny, és bár most visszanyergelek a biciklimre, biztos vagyok benne, hogy nem hagyom abba a terepfutásokat.

Ha kedvet kaptatok a tájhoz, vagy a versenyhez, lesz még idén bőven futó rendezvény Szekszárdon. Bővebb információt a www.fut.as oldalon találhattok.

Az eseményen készült fotókért pedig nézzétek meg a galériát!