Ha nehéz, akkor is lásd a jót!

Persze relatív, hogy mi a siker vagy sikertelen… De nézzük sorra, mi is történt…

A január-február rettenetesen sikerült. A sorozatos betegeskedéseink, kedvezőtlen időjárás (jegesedés, szmog), teljesen ellehetetlenítették, hogy minőségi futásokat produkáljak. Február vége felé kezdtem el azt az edzésmunkát, amit januárban kellett volna. Ennek megfelelően semmilyen vágyott tavaszi célra nem mutatkozott reális esély. Sorra engedtem el mindent. Ugyan elindultam március végén a Vértesben egy terepmaratonon és hatalmas elánnal vetettem bele magam a tavaszi erdőbe, amiből végül csodaszép betli kerekedett. Sebaj… mentem tovább és a májusi Szimpla élményen sikerült – legalább is érzésre – egy rendesebbet futni. Aztán június végére eldöntöttem, hogy bevállalok egy hosszabb olasz terepversenyt, s a cél érdekében a rapid felkészülés utolsó heteiben volt 1-2 hosszú és jól sikerült edzésem, de mivel utána váratlanul eltörtem a lábam, minden igyekezet és lelkesedés ellenére lehetetlenné vált az indulás. A két hónapos leállásnak köszönhetően és az azt követő újabb gödörből való kikecmergésnek hála, az év végére kezdett valami fényszerűség derengeni az alagút végén… Jelenleg itt tartunk ugyebár.

De, hogy visszacsatoljak az írásom elején megfogalmazott siker-sikertelenség gondolatkörre, lehet másképp is tekinteni erre az évre. S amiről most írok majd, azt majd minden rendszeresen sportoló anyuka sporttársamról is írom. Kisgyerekek mellől járunk, heti akár 4-5 alkalommal, átlagosan 5-6 órát sportolni. Mellette természetesen millió dologgal foglalkozunk. Ugyan klasszikus értelemben én még nem dolgozom, ez azonban simán azt jelenti, hogy itthon nagyjából 24 órás üzemmódban foglalkoztatnak a szűk családom édes-drága tagjai.

…És azt kell mondanom, hogy valójában büszke vagyok magamra, magunkra. Elsősorban azért, mert a futásaim által is példát mutatok. Egy olyan világ kapui nyílnak meg a gyermekeim számára ezáltal, ahol hihetetlenül sok élményben lehet részük nekik is. Ez a világ fejleszti, formálja az ő mozgáshoz való hozzáállásukat, számukra az lesz a természetes, ha valaki sportol, ha az anyukájuk felveszi a sáros futócipőjét és beleveti magát a sötét rengetegbe. De, ha úgy van, simán szurkolnak a pálya széléről vagy éppen lógnak a versenyközpontnak kialakított tornaterem bordásfalán. Az érmek vagy kupák számukra jópofa játékeszközként szolgálnak. S megtanulnak mindeközben alkalmazkodni is, mert igen, olykor mások gondjaira bízom őket. Megtanulnak elengedni, Bence, a 2 éves kisebbik fiam „pápá”-val búcsúzik, amikor elköszönök, nem sír, nem kapaszkodik belém, mert bízik bennem és a környezetében, megszokta, hogy anyukája időnként elmegy és ez a természetes. Kitartás, szorgalom, hit – ezek a kifejezések sem lesznek idegenek számukra az én példámon keresztül.

Itt, a mi családunkban nem gond az sem, ha egyszer csak futó vágyakkal állok elő. Nem akar senki lebeszélni, hanem bátorítanak és támogatnak. És így válhatott valóra az, hogy bár nehéz évem volt, mégis összejött 1966 kilométer, azaz sportoltam 209 órát, 163 alkalommal és én ezért valódi büszkeséget érzek, saját magammal, a párommal, a gyerekeimmel és minden engem támogató, segítő családtaggal, ismerőssel kapcsolatban.

Meg kell tudni látni a nehéz helyzetekben is a jót, a szépet! Azt gondolom, hogy bár nem voltak látványos sikereim, nem futottam egyéni csúcsokat, kiváló alapozó évet hagyok a hátam mögött, ennek köszönhetően pedig jövőre lelkileg és testileg is megerősödve vetem bele magam a futás adta új kihívásokba.