Finomhangol(ód)ás a Piros 85 jegyében

Elsőre röviden káromkodtam egyet, majd mégis felcsillant a szemem: „de jó, még visszabújhatok egy órára”. Aztán megpillantottam a csuda habos, meleg kávémat. Tudtam, hogy a hab egy óra alatt összeesik, egyszerűen eltűnik a Föld színéről. Kár lett volna érte. Így hát bekuckóztam a kanapéra és elszürcsöltem azt a csuda habos, meleg kávét, reggel fél 5-kor…

Egy órás futás várt rám terepen, benne egy rövid 30 perces feladattal. Az eső úgy rendesen esett kint. Hogy ne kelljen lámpát vinni, végül 6 óra után indultam útnak. Szeretem a kora reggeli futásokat, jobban, mint kényelmesen ébredve, a gyerekzsivajban indulni. Néhány kilométer után cuppogósra ázott a cipőm. Ez a cuppogás volt az egyik hang, ami végigkísért. A másik az eső kopogása, az egyik kedvenc természetes zeném. A szemüvegemet hamar levettem, mert a lencsén megülő esőcseppek miatt semmit nem láttam mögüle. A szürkület miatt nélküle sem sokat, de azért nagyjából láttam mikor hová lépek. Az első 3,5 km aszfalt, ott egyébként sem kell annyira a fókusz. A 11-es busz végállomásánál lementem a macis játszótérig, ott értem be az erdőbe. Már vagy 5 perce az intenzívebb zónában futottam. 160-ig engedhettem a pulzust. Ha létezik kedvenc pulzuszóna, nekem ez a felső határa. Az alsó meg valahol 150 környékén. Ezen belül élvezem a legjobban a futást. Haladós, de kényelmes. Valahogy mindig elragadnak a legjobb futós gondolataim, amikor ebben futok. Erősnek, egészségesnek érzem magam ilyenkor. Nem zavar a sár, nem zavarnak az eső áztatta cuccaim. Élvezem, ahogy dolgozik a szervezetem fölfelé, és ahogy kissé kienged lefelé. Fölfelé persze figyelnem kell(ene) a pulzust jobban, mert szinte mindig feljebb kúszik akár 5-6 ütéssel is. Főleg, ha „flow-ban” vagyok, ahogy most is. Kényszerűen lassítok, csak hogy eleget tegyek az edzői kívánalmaknak.

A gondolataim a hétvégi Piros 85-re terelődnek. Már tudom, hogyan kell futnom. Az elmúlt időszakban heti edzéseket kaptam, pedig már jó ideje izgatottan vártam a Piros zónámat. Mi lesz, hogy lesz ott. Évek óta nem futottam ennyit. Ezen a versenyen utoljára 2011-ben jártam. Iszonyú régen. Még nem voltak gyerekeim… Vagyis de. Csak még nem tudtam róla. Ezért olyan nagyon emlékezetes az utolsó Piros. Úgy futottam le, hogy már nem voltam egyedül. Egy héttel később tudtam meg, hogy Barnus úton van...

A múlt héten néhány futásom rövidebb szakasza már kb. a versenyzónában telt. Mérsékeltebb, mint a mai volt, de meglepően haladósnak tűnt. Norbi azt mondta, a lejtőket jól fussam meg, mert akkor biztosan meglesz, amit szeretnék. Az emelkedőkön meg haladjak. Szóval ennyi a feladat szombatra. Nem bonyolult, mert kaptam két három jegyű számot, amely végig a mankóm lesz. Ha azt tartom, akkor nincs elfutás, nincs támolygás már Kopárnál, nincs nagy megborulás még a végén sem. Aztán persze a valóságban soha nem ennyire egyszerű egy ekkora távot jól végigfutni. Írni valahogy mindig könnyebb róla. De most kipróbálom újra, milyen nem csak írni róla. Tehát akkor Piros 85 először (2010. - 11.43.42), másodszor (2011. - 10.24.06), harmadszor…