Egyszerű hétköznapi dolgokra vágytam, nem pedig Piros 85-re

Régi idők újraéledése, régen futott, egykor jól sikerült és érzésre emlékezetes futások új köntösbe helyezése. Mit tudom én…ilyesmi. Az egész évem ilyenekről szólt. Gondolatban és most pár hete a valóságban is megéltem, milyen érzés, amikor jobban megy, mint hosszú évekkel ezelőtt. A hossz változatlan, de az idő, amit ott futottam jobb. Mi ez, ha nem bizonyíték?! Hát akkor gyerünk, itt a következő megmérettetésem – ami egyébiránt a legkomolyabb számomra ebben az évben – gyártsunk egy bátor (vakmerő) időtervet. Illik ide, amit Norbinak mondott, Lúdtalp haverja: „az excell elbírja”. Tényleg elbírta.

November 3-án, a Piros 85 napján, azonban az átlagnál jóval melegebb napra ébredtünk. Már reggel a rajtban – szinte hihetetlen – pólóban és rövidnadrágban álltunk a rajtkapu alatt és nem fáztunk. Mintha éppen csak elbúcsúztunk volna a nyártól, vagy köszöntenénk a tavaszt. Ami egyrészről tök jó, mert az izomzatnak könnyebb dolga van ezen a hőmérsékleten, ám a keringésre nagyobb teher hárul.

Minden korábbi tapasztalatot, tudást, rutint, emléket, fegyelmezettséget félredobtam, felrúgtam ezen a napon és körülbelül a 6-ik kilométertől olyan pulzustartományban haladtam, amely bőven a kapott zónán felül volt. Volt egy vágyam, amelyhez görcsösen ragaszkodtam, nem tekintve a szokatlanul meleg hőmérsékletet, vagy azt, hogy az eddigi tapasztalatok alapján, minden távhoz tökéletes pulzuszónát kaptam Bélától. Nem szokta alábecsülni a tanítványai lehetőségeit. Én azonban leléptem a realitások talajáról és – egyébként olykor nagyon klassz tempóban a – vesztem felé robogtam.

Közben alkalmi futótársammal időnként jókat derültünk a vészjósló tényeken, miközben nagyokat kortyoltam a hígra kevert izóból (reménykedve a reménytelenben), mintha tik-tak lenne, dobáltam a só tablettákat a számba, hisz már jó korán olykor-olykor megmoccant egy-egy görcsszerűség az izomzatomban és persze szépen mentünk el a sporttársak mellett, na de mindezt milyen áron….

Egészen rövid időszak volt a Csikóváralja és Dömös közti szakaszon (12-28 km között), amikor aránylag jól éreztem magam. Egyébként végig kellemetlen volt ez a magas pulzuson zajló ámokfutás. Dobogókő után láttam be azt, amit kb. a Nagy-Kevélyről lefelé kellett volna. Lassítottam és ennek köszönhetően elkezdett csökkenni a pulzusom. Elértem ugyan a kiírt versenyzónát, de már túl késő volt. Túl sok órán át gyötörtem a szervezetem, teljesen felborult a frissítési stratégiám is, hiszen azt az elképesztő mennyiségű tápanyagot, amit folyamatosan veszítettem, nem tudtam visszapótolni. A sok folyadéktól bekeményedett, görcsölőssé vált a bélrendszerem, még kényszeredetten lenyomtam egy egész banánt a Hosszú-ároknál lévő frissítő pontnál, amivel Nagykovácsiig elkínlódtam magam, onnan viszont nem volt értelme tovább menni. Még minimum 3 óra - ha nem több - várt volna rám, ráadásul sötétben, mindenféle táplálék befogadására képtelen emésztőrendszerrel, teljesen lenullázott energiaraktárakkal, minimál tempóban. Meghoztam a fájdalmas döntést, amely az előzetesen vállalt kockázatos futás egyik várható következményeként jósolható volt. 65 km-nél befejeztem a versenyt.

Persze bevánszoroghattam volna, vagy pihenhettem volna a Nagykovácsi ponton akár 20-30 percet (vagy még többet), aztán, amikor valamelyest regenerálódik a szervezetem – ha egyáltalán képes lett volna rá viszonylag rövid időn belül – tovább megyek… De addigra már órák óta szenvedtem, a Nagy-Szénásra vezető kaptatón nemcsak az erőm veszett el, hanem a motivációm, a harcos kedvem is odalett. Pihenni vágytam, forró zuhanyra (meleg ide vagy oda, a megállás után hamar dideregni kezdtem), hazatérni a családom körébe, egy jó tányér meleg sós levesre, puha takaróra…ilyen egyszerű hétköznapi dolgokra, nem pedig Piros 85-re, vagy fejlámpás, erdei botorkálásra, netán cél virslire…

Alapigazság, hogy a saját gyártású hibákból, kudarcokból lehet a leginkább tanulni. Ez itt valódi, hamisítatlan „made in” Judit hiba volt. Akadt pár elfutós versenyem a múltban, álltam is már ki versenyről, amelyek bevallom, nem igen hagytak mély nyomot bennem, bár pontosan számon tartom őket. A Piros most még fáj. Sokszor elképzelem egy-egy nagy megmérettetés előtt, hogy milyen lesz ott lenni, versenyezni, futni, célba érni. Szombatra nem ezt a forgatókönyvet álmodtam meg. Szívet melengető vége főcím helyett, került egy zavaró, ám a hibás stratégia miatt várható, kellemetlen fordulat a storyba, amely egyrészt itt véget ért, másrészt máshol, máskor folytatható és lehet majd még szívet melengető záró képpel finishelni…

A szokatlan novemberi meleg ellenére egyébként voltak, akik meg tudták valósítani az álmaikat a Piros 85-ön. Én most csupán két embert emelnék ki. Norbi az előzetesen rögzített időtervét tartotta és elképesztően szép időt futott, 8.52-vel a 6-ik helyen ért célba a férfi mezőnyben. Tiricz Irén pedig zsinórban harmadszorra lett első a nők között és ismét megjavította a saját pályacsúcsát. Ezúttal 8.17-et futott.

További eredmények pedig itt találhatóak.