Borítókép: „Sokkal viccesebb a fiúkkal bolondozni odahaza, mint elmenni futni akár egy órára is” – interjú Lőw Andrással

„Sokkal viccesebb a fiúkkal bolondozni odahaza, mint elmenni futni akár egy órára is” – interjú Lőw Andrással

Lőw András a hazai ultrafutás egyik legnagyobb tapasztalattal rendelkező tagja, aki idén 20. alkalommal ért célba a 246 km hosszú Spartathlonon, ráadásul erről a teljesítményéről zavarba ejtő szerénységgel és sajátos humorral képes mesélni. Mintha ez olyan tök normális és természetes dolog lenne.

András idén lett 50 éves, bár ezt ránézésre simán letagadhatja. Ő és a német Karl Hubert mostanra fej-fej mellett haladnak az eddigi legtöbb Spartathlon teljesítéseket illetően. Andrással a Spartathlonokról és mindenféle egyéb futós élményeiről beszélgettem.

- Most volt a 20- Spartathlonod, vagyis a 21. indulásod és a 20. teljesített. Hogyan élted meg?

- Mindig izgulok egy kicsit. Augusztusban elmegyek a Korinthoszra, ott mindig marha lassú vagyok és azt gondolom, hűha, hogy lesz ez így, de aztán szeptemberre begyorsulok valahogy.

- Ehhez futsz is valamit?

- Nem, akkor már nem, akkor már minek. Addig kellett volna. Tök égő lenne, ha lesántulnék.

- És szeptemberben már rápihensz...

- Szeptember közepén már lassabban biciklizek, kevesebb piroson megyek át, hogy ne csapjanak el…ilyesmi.

- Augusztus elejétől a Spartathlonig mennyit futottál?

- Egész évben 800 km-t futottam, rajttól rajtig.

- Tehát ebben benne van a Spartathlon is?

- Benne van az is, a Korinthosz, meg egy százas, januárban voltam a Szilvinél futni (Lubics Szilvia minden év elején futótábort szervez, András ezen részt szokott venni, a szerk.). De nem voltam például a Kazinczy 200-on, éppen kitörtem a kislábujjamat, mert mezítláb fociztam otthon a kertben.

- Hét közbeni futóedzéseid nincsenek?

- Nincs olyan.

A 2016-os Korinthoszon.

- Tehát akkor vannak 0-ás heteid?

- Felújították az MTK pályát, csodaszép kék rekortán lett rajta, de csak fél órára és délelőttönként van nyitva. Így már oda sem járok.

- Korábban jártál?

- Amíg még salakos volt, néha köröztem ott. Meg sokkal viccesebb a fiúkkal (Andrásnak három fia van, a szerk.) bolondozni odahaza, mint elmenni futni akár egy órára is. Bár egyszer Lackó elhívott pont az MTK pályára futni. Nem is tudom, honnan jött az ötlete, de aztán nem lett folytatása.

- Nincsenek kétségeid szeptemberben a verseny előtt?

- De, persze. Egyre nagyobbak. Érzem, hogy lassulok, meg érzem, hogy öregebb vagyok.

- Kompenzálja ezeket a hátrányokat a 20 éves tapasztalat, ami mögötted van?

- Nem látszik vagy nem tudom. Az ideiből nagyságrendekkel jobbat ki lehetett volna hozni. Egyelőre már csak ennyi jutott. 30 óra 50 valamennyi lett az időm (30.51.54 lett az idei befutó ideje, a szerk.).

- Az nem olyan rossz.

- Oké, de olyan enyhe idő volt, amilyen még soha és amilyen szerintem az életemben soha nem lesz még egyszer.

- Nagyon kicsi volt a kiállási arány is.

- Meg extra jó idők születtek. Még a célba érkezők mediánja is lejjebb költözött a 34 óráról vagy 20 perccel jobb lett. A vége felé már nem akartak olyan sokan jönni, mint máskor.

Márkus István, Öcsivel, a Korinthosz szervezőjével.

- Mikor voltál először?

- 1992-ben. Amikor a Tabajdi Jóska (Tabajdi József, ma 76 éves, élete során több százszor futotta le a maratoni távot, a szerk.) volt annyi idős, mint én most. Az volt az első. Ő akkor kicsit jobbat ment, mint most én. ’92-ben még Jugoszlávián kellett keresztül autózni, éppen kezdődött a délszláv háború. Nem volt semmiféle GSM, Görögországban nem volt mobil hálózat. Most meg már jó korán lehet telefonálni a Lajkó Csabinak (Lajkó Csaba székesfehérvári ultrafutó, 5-szörös Spartathlon teljesítő, a szerk.), hogy jöjjön ki a szántásból és fusson inkább az úton.

- Igen, most meg műholdas követő is van.

- Na jó hát az csak nekünk Sidló Csabi szívjóságából…

- ’93-ban is voltál…

- Akkor Zolikával (Németh Zoltán, bajai ultrafutó, kétszeres Spartathlon teljesítő) közösen fejeztük be, kézen fogva.

- ’94-ben feladtad. Utána nem voltál évekig.

- 2000-ben voltam legközelebb.

- Olyan mély nyomot hagyott benned ez a feladás, hogy nem volt bátorságot elindulni?

- Igen, még annál is nagyobbat.

- Pedig akkor aktívan futottál, nem úgy, mint most.

- Igen, ’94 volt a legjobb futóévem.

- És akkor álltál ki. Hogy volt ez?

- Két vagy három hétre rá 220 km-t futottam 24 órán. Ráadásul úgy, hogy hazabuszoztam Pestre. Egy hétig egyetemre jártam, aztán stoppal kimentem Párizsba és úgy futottam atlétikai pályán ezt a távot, hogy másfél órát aludtam a verseny közben. A szervező jött, hogy tudok-e arról, van egy szabály, miszerint két óra után nem állhatok vissza. Tehát, ha két órát állok, akkor kizárnak. A 400-as pályán kézzel strigulázták, hány köröm van.

Simonyi Balázzsal, az Ultra című film alkotójával, a díszbemutatón.

- Ki lehet mondani, hogy a Spartathlon teljesítése nincs egyenes arányban a felkészültséggel vagy a legjobb formával?

- Olivérnek (Lőrincz Olivér, edző, a szerk.) is igaza van, hogy bárki le tud futni egy Spartathlont, meg Bélának is (Szabó Béla, az Ultra című film egyik futó szereplője, a szerk.) igaza van, hogy hatszor nekiesett és egyszer sem sikerült szegénynek. Mind a kettőt el tudom fogadni.

- Mi volt akkor, amikor kiálltál?

- Röviden elfogyott a futhatnékom. Aztán tavaly előtt, amikor Mariosszal erről beszélgettünk, mondta, hogy ’94-ben volt, hogy valahol 60-70 km környékén rossz vizet adtak és a mezőny harmadának-felének hasmenése volt. Én is rosszul voltam, de mások attól még befejezték. Tehát így is be lehet fejezni.

- Milyen volt akkor a 90-es évek elején és milyen most a Spartathlon? Van jelentősebb különbség?

- Biztos van. Akkor még csöndesek voltak a falvak Halkionban, nem sokkal az előtt, ahol feladtam, ott most úgy kell sasszézgatni a visszapillantó tükrök között. Egy utcás kis falucska, a meredek domboldalon szerencsétlenkednek a kísérők, egyre nagyobb terepjárókat bérelnek, egyre több embernek. Akkor alig lehetett látni, hogy az egyáltalán egy ellenőrzőpont és nem csak egy falu.

- Sokkal többen vannak most, mint annak idején…

- Igen, többen vannak, de nagyjából ennyit viselnek el. Halkionban például hol legyen a parkoló? Nem fognak oda három focipályányi parkolót készíteni, mert nincs vízszintes helyük. Vagy szedjék szét, hogy a mezőny egyik felének egy faluval korábban van a találkapont? És aki két embert kísér? Nem annyira működne. Megmondták, hogy 400 emberrel tudnak foglalkozni jó szívvel. A másik pedig, ha tényleg ilyen sokan beérnek - a fele az utolsó két órában -, és nem ennyire enyhe az idő, mint idén, orvosilag elég rázós dolgok történhetnek. Egész egyszerűen, míg ellépnek az egyik embertől, hogy másikat segítsenek a célban, képes elájulni ott helyben. Ilyenkor átteszik gyorsan egy matracra, infúziót kap. Tehát elmolyolnak jó pár percig.

2016-ban, a Spartathlon céljában.

- Most volt a 20. teljesítésed. Mikor döntötted el magadban, hogy ezt a sorozatot nem szakítod meg?

- Ezt én sose döntöttem el. A 2000-es teljesítés jó volt nagyon. Nagyon kicentizett volt. Szerda éjszakai géppel mentem, csütörtök hajnalban voltam a reptéren. Hajnal 4-kor átsétáltam a szállodába, fölébresztettem a portást, mondtam, nekem is kell, hogy legyen itt egy ágy. Mondta, hogy biztos van, ott keressek. A második szobában találtam egy üres ágyat és így indult. A verseny után kedden a hajnali géppel jöttem haza, aznap már dolgoztam. Hétfő este még buli volt, utána már lefeküdni sem volt értelme, mert ki kellett battyogni a reptérre. Aztán Ferihegyről már mentem is dolgozni.

- Szóval akkor ez így spontán jött, hogy minden évben elmész?

- Tényleg nagy élmény volt napvilágnál látni azt az asztalt, ugyanazt a széket, ugyanazokat a pontőröket, ahol hat évvel korábban föladtam tök sötétben, úgy, hogy szépen kicsúsztam a szintidőből. Olyan jó 4 órával előbb, még világosban voltam ott. Most is még többé-kevésbé szürkületben.

- Ez hol volt? Hány km-nél?

- Száztizensok, nagy fának hívják, kettővel Nemea előtt, ez akkor a 33-as pont. Ahogy befordulsz a nemeai völgybe, megy fölfelé az út, van két kis falu, ott vannak meredek részek, aztán mielőtt elér a tetejére az út (mert Nemea egy katlanban van), van jobb oldalt egy baromi nagy fa.

- Az a rész tetszett nagyon…

- Az nagyon-nagyon szép. Én is szeretem, hogy befordulunk a völgybe és ott már nyugalom van.

- Az egy szép rész, körbe hegyek vannak, nehéz, de szép. Az útvonal maga változatlan?

- Abszolút.

- Mit gondolsz arról, hogy állítólag – nem tudom van-e valóságalapja – annak idején nem ezen az útvonalon ment a hírvivő.

- Nyilván lehet. Annyi igaz, hogy várostól városig kellett menni, mert önellátóan akkoriban ezt az utat nem lehetett megcsinálni.

Szintén a 2016-os Korinthoszon.

- Húszszoros teljesítő rajtad kívül van még valaki?

- Van a Hubert (Karl Hubert, német ultrafutó, a szerk.).

- De ő a 21. teljesítésnél jár, nem?

- Most vagyunk teljesen egálban…

- Tényleg, nem fejezte be idén?

- Nem fejezte be szegény, mert volt egy izomszakadása. A rajt előtt találkoztam vele, mondta, hogy semmi esélye, kihagyott a sérülés miatt két hónapot. Próbáltam vigasztalni, de éreztem, hogy jogosan mondja. A végén megjegyeztük, hogy azért megpróbálta a lehetetlent.

- Van köztetek kimondatlanul versengés?

- Nincsen. Eddig előttem volt, én biztosan nem versengetem vele. Amikor 2012-ben föladta, ott volt a pálya szélén. Odamentem hozzá és megöleltem, megkérdeztem, hogy mi van vele. Akkor túl meleg volt. 9 évvel idősebb nálam, azt mondja, hogy már nem regenerálódik olyan jól. Azt láttam a DUV listán, hogy idei eredménye még nem volt, de az is kiderült, hogy csinált már olyat korábban, hogy a Spartathlon volt az első versenye. Tehát azt gondoltam, hogy ez még nem a világ vége nála. Én mindenkiért szurkolok, aki elindul.

- A verseny előtt neked van valami rituáléd, ami szerencsét hoz?

- Nagyjából ugyanúgy telnek a dolgok.

- Azt tudom, hogy a rajt előtti pillanatok az ölelésekről szólnak.

- Mindenkivel jóban vagyunk, aki hagyja magát. Tényleg vannak, akik hosszú éveken át készülnek, hogy eljussanak oda, van benne egy komoly szerencse faktor is, hogy mikorra sorsolják ki. Én mentesítve vagyok ez alól. Van egy szabály, hogy ha valakinek 10-nél több befejezett Spartathlonja van, az rögtön mehet, ha nevez.

Az Ultra című film bemutatóján.

- Mi jelent neked még motivációt a Spartathlonban?

- Egy ünnepség, egy családi ünnepség.

- Az útvonalra tudod azt mondani, hogy szép?

- Az útvonal nem szép, az ronda. Ahol szép, ott éjszaka vagy. A tengerpartra mit mondhatnék… 50 körül van egy-két vadregényes szikla, de előtte kikötő, meg légitámaszpont, meg laktanya, olajfinomító. Volt olyan év, hogy futottam az aszfalton és egyszer csak éreztem, hogy jön egy kis árnyék. Hú mondom, ott van egy kis árnyék, fölnézek aztán látom, hogy az egyik kémény kormos füstje volt az, ami árnyékolt. Hát ez nem annyira szívmelengető.

- Az mondjuk kétségtelen, hogy nagyon ünnepélyes az esemény kerete.

- Itt van párhuzamban minden páros évben a Nemea-Olympia, minden adottsága meglenne. Nemeából indul a mezőny, a Spartathlon féltávjától és Olympiában van a cél. De a cél az olyan, hogy volt egy fehér vonal az aszfalton és szóltak, hogy ne fussak most már tovább, kérdem, hogy miért, hát mert ez volt a cél… Idén volt a Spartathlonon spártai célba érkező, városbeli…

- Tavaly is, az hatalmas volt. Kérdeztem, hogy ki ez valami híresség, filmszínész… nem helyi - mondták. Kint voltak több ezren.

- Igen, igen. Meg van olyan, hogy út menti kis településen futottak a helyiek. Ez a mediterrán tempó, tudnak örülni, ha van miért.

- Nekem meglepetés volt Spárta, hogy egy jellegtelen kis település. Azon kívül, hogy van ott egy Leonidasz szobor, más semmi.

- Igen egy porfészek. Nagyon lepukkant mostanra. Az ott lakók hétköznapjai nem lehetnek túl egyszerűek.

- Van valamilyen jövőképed a Spartathlonnal kapcsolatban?

- Amíg enged a családom, nem töröm össze magam, de ha tehetem, elmegyek.

Pódiumon, az Ultra című film díszbemutatóján. Mellette, jobb oldalt a Spartathlon versenyigazgatója, Kostis Papadimitriou.

- Voltál Marathon des Sables-n, Barkley Marathonon, UTMB-n, ha sorrendet kellene felállítani, milyen lenne a rangsor?

- Mindegyik más miatt szép.

- És nehézségre?

- Annyira sehol nem voltam kilúgozva, mint a három körös Barkley Marathon után. Balázzsal (Korányi Balázs, egykori atléta, közép- és hosszútávfutó olimpikon, 600 és 800 méteres síkfutás országos csúcstartó volt, kétszeres Spartathlon teljesítő, a szerk.) elmentünk vacsorázni és amikor a villát beleszúrtam a kajámba begörcsölt a kezem, aztán kezdtem kihajtogatni, begörcsölt a másik is, kérdezte Balázs, hogy etessen-e, mondom annyira még nincs baj.

- És a Marathon des Sables, az ugye egy több napos verseny?

- Az egy sprint verseny, ott nagyon gyorsnak kell lenni. Iszonyú fiatal voltam, nagyon jól regenerálódtam. Nagyon szép volt.

- Az UTMB hogyan illik ebbe a sorozatba?

- Az is nagyon klassz volt. 2014-ben voltam. Lenyűgöző a környék, nekem szívfájdalmam volt, hogy egy részét éjszaka tettük meg. Nagyon sokszor eléheztem. Nem bírtam a hosszú egy irányú felfeléket. Volt, hogy leültem, ettem, nézelődtem, aztán volt, hogy el is aludtam. Ilyenkor páran belém rúgtak, hogy kell-e valami, mondtam, hogy nem-nem, mindjárt megyek tovább. Tényleg csodaszép.

- Az UTMB-n volt holtpontod? Amikor azt mondtad, hogy ááá ez most sok?

- Mikor is volt, hogy hosszú versenyt feladtam…

- A pontból B pontba tartót nem szoktál…

- De voltak olyanjaim is, például föladott Kinizsi 100-am is van.

A 2016-os Korinthosz céljában.

- Ezek megviselnek utána, vagy van ésszerű magyarázat?

- A Kinizsinél például valami esős május volt, majd kisütött a nap, borzasztó pára volt, szétázott a talpam, Tokod után már nem volt semmi kedvem kínlódni. Bebattyogtam Tokodra, aztán szépen hazabuszoztam. Meg egy másikat is föladtam, jó mondjuk 3 vagy 4 nappal később már műtötték a homlokomat, mert olyan homloküreg gyulladásom volt, tele volt trutymóval az egész.

- Tehát akkor a Spartathlon a best of…

- A szívemhez közel áll. De a többi is nagyon szép, tehát az UTMB-n is látszott, ha rászánnék 20 évet biztos bedolgozhatnám oda is magam és ismernének, szeretnének annyira, mint a Spartathlonon, de tartok tőle, nincsen csak erre 20 évem.

- Csináltál régen egy statisztikát az UTMB-ről és a Hard Rock-ról, arról, hogy az érintett települések milyen átlagmagasságban vannak. A Hard Rock átlagmagassága ezer méterrel magasabban van. Meg az volt a kicsengése, hogy az UTMB mennyire fejlődik a Hard Rock pedig puritán, egyszerű, más mentalitást képviselnek.

- Praktikusan a Hard Rock ott kezdődik szintben, ahol az UTMB-nek vége van, a Hard Rockon volt olyan hágó, hogy CB átjátszó relét szereltek, hogy a pontot el lehessen érni a völgyben.

- A Hard Rockra elmennél?

- Érdekelne, tetszene, de ott is sorsolnak. Hobbi terepfutóként, vagy hát nincs is igazán terepen eredményem, eléggé nehézkes. Sok éven át kellene nevezni és ha már sok éven át nem húztak ki, akkor nő az esély.

19-ik alkalommal a Leonidasz szobornál

- Van még verseny, amit szeretnél?

- Sok szép verseny van…

- De amit kinéztél és mondjuk betervezted jövőre?

- Ervin (Szitó Ervin, ultrafutó, a szerk.) hívott, hogy kísérjem el a jövő februári espoo-i 24 órásra. Helsinki mellett van, 400-as fedett pályán. Gondoltam, hogy elkísérem, futni nem fogok, de legalább találkozom majd finn ismerősökkel. Erre mondja, hogy menjünk el utána még a Key West-re is, a Keys 100-ra. Szóval arra megyünk…

- Sérülésed volt valaha?

- Ínhüvely-gyulladás, ficam, de komoly nem volt. Sosem erőltettem annyira a futást.

- A jógát még csinálod?

- Tornázom, mert muszáj kicsit hajolgatni, talán többet is kellene törzsizmot erősíteni, de ehhez a szintű nem futáshoz, pont elég, amit csinálok.

- Idén tervezel még valamit?

- Áááh…nem. Majd Szilvi (Lubics Szilvia által szervezett ultrafutó tábor, a szerk.) hív a jövő év elején, hogy mikor lesz a tábora. Oda megyek legközelebb.

- Valójában miért futsz?

- Kikapcsolódásnak.

- De akkor egészen keveset kapcsolódsz ki - évi 800 km, az nem sok…

- Na jó, de én szeretem például a Rákóczi túróst is, de ha elém raknak egy tepsit, akkor egy darabig nem fogom szeretni…