Borítókép: A nagy hajrá előtti újratervezés

A nagy hajrá előtti újratervezés

Hihetetlen, de olykor tényleg hétköznapi események változtatják meg a dolgok menetét, például egy egyszerű bevásárlás…

Ott tartottam két hete, hogy volt egy aránylag jól sikerült 50 pluszos edzésem, amellyel a Grand Trail Orobie-ra vérteztem föl magam kellő ambícióval. Most pedig írhatnám, hogy rendben megérkeztünk Bergamoba, a gyerekek jól viselték a hosszú utat, a város cuki, a szállásunk szuper és jó helyen van, fárasztó sorban állás nélkül felvettem a rajtcsomagomat, most pedig már felpolcolt lábakkal, egy jó olasz tésztával a hasamban pihenek a holnapi rajtra várva…

Szó, mi szó, baromi boldog lennék, ha mindezt leírhattam volna. De az az igazság, hogy hétfőn reggel elmentem a gyerekekkel vásárolni és aztán úgy alakult, hogy egy béna lépést követően egész egyszerűen elestem. De nem ám akárhogyan, nem ám kis horzsolásocska lett a lábamon, hanem nemes egyszerűséggel eltörtem a lábam. Az esést követően még picikét reménykedtem, hogy talán csak egy erősebb rándulás, de aztán ránéztem a bal bokámra, amelyen kb. 1 perccel az után, hogy próbáltam feltápászkodni a földről, irtózatos buci lett, s persze rá sem tudtam rendesen állni. Innentől kezdve egy pillanat alatt kellett elengednem ezt a futást, sőt nagyjából az egész utunkat, a nyaralást, a kempingezést a tengerparton, szóval mindent, amit jó néhány hete tervezgettem és vártam. Hamarosan a traumatológián feküdtem, és miközben simították a lábamra a meleg gipszet, azon gondolkodtam, hogy nekem most éppen gél-eket kéne vásárolnom a szombati futásra.

Baromi vacak érzés, annyit elmondhatok. Három évvel ezelőtt kerültem hasonló helyzetbe, igaz, akkor futósérülés, egy fáradásos törés miatt kellett elengedem a nagy célversenyemet. Tehát mondhatni, most már van rutinom abba, hogyan lehet feldolgozni egy ilyen traumát. Lehet, hogy túlzásnak hat a trauma szó, de futónak, aki ráadásul anya és még hozzá kicsi gyerekei vannak, azt gondolom, mentálisan és lelkileg is trauma egy lábtörés.

Gipsz, mankó, egy árva fél-futócipő és a macskánk (csak úgy)

Eleve most egy hétig fekvőgipszben vagyok. Vagyis már csak hétfőig. Ez azt jelenti, hogy legfeljebb mankók segítségével és maximum minimális időre állhatok fel. Leginkább felpolcolt lábbal ülök, esetleg fekszem egész nap. Semmilyen módon nem tudom ellátni a két gyerekemet, nem tudok sehova sem elmenni velük, álló állapotban nem tudom a kicsit a karomba venni (még jó, hogy már önállóan járó baba és nem mászós, fekvős apróság). Nem tudok autót vezetni, bevásárolni, főzni. Ezek a nem futós tények, a futós pedig az, hogy minimum 6 hét egy ilyen kényszerpihenő, de inkább több, mert nyilván, ahogy lekerül a lábamról a gipsz, nem valószínű, hogy rögvest nekiiramodok. Tehát számíthatok jó néhány hét valamilyen regenerációs kezelésre (gyógytorna, hidegterápia, lökéshullám, mit tudom én, micsoda), aztán szépen lassan elkezdhetek vele kocogni, ami valószínű eléggé vacak érzés lesz, hisz a sok hét kiesés miatt vacak formában leszek, netán néhány kg fel is fog ugrani, hiszen a totálisan mozgásszegény hetek következtében ember legyen a talpán, aki képes súlyt tartani. S még azt sem lehet pontosan tudni, hogy milyen érzés lesz egy ex-törött lábbal futni.

Emlékszem, amikor a gyógyult fáradásos törésemmel futni kezdtem, akkor is fura érzés volt a bokám körül sokáig, párszor ki is ment a bokám, ami miatt állandóan stresszeltem futás közben egy ideig, nehogy megint eltörjön… Szóval az idei évi célokat biztosan elengedhetem, hiszen mire visszatornászom magam legalább arra a szintre, ahol a hétfői balesetem előtt voltam, két hónap minimum. Akkor pedig már szinte decembernél járunk. Szóval nyugodtan kijelenthetem, hogy good by 2017. Szépen el is kezdhetem fogalmazni az év végi futós összegzésemet és kezdhetem tervezni a jövő évemet. Az biztos, hogy legalább bőven van időm kitalálni hogyan és merre tovább.

Így ugrálnék örömömben, ha most futhatnék

Sokat gondolkodtam ezen a baleseten és bár nem hiszek veszettül a sorsszerűségben, de azt érzem, hogy ez a bergamoi út, maga a verseny, a Gran Trail Orobie, valahogy nem volt jó helyen az életünkben. Sem az enyémben, sem a gyerekeimében. Ez azt is mutatja, hogy nagyon sokáig győzködtem magam, mire végre beneveztem a versenyre. Sok volt az ellenérv, kevés a mellette.

A Gran Trail Orobie holnap rajtol reggel 8-kor, úgy számoltam, hogy valamikor éjszaka, talán még éjfél előtt beértem volna. Aztán másnap, vasárnap beszámolót készültem írni az élményeimről, közben meg szerettem volna osztani az utam során készült fotókat is. Mindez természetesen elmarad. Két biztos kapaszkodóm van ebben a helyzetben: a családom, főként a két gyerekem, mert őket nagyjából hidegen hagyja az anyjuk kesergése, a másik pedig a futás, mert, amint kikecmeregtem ebből a gipszelt állapotból, tuti, hogy újra futni fogok.