10 dolog, amit a második maratoni felkészülésem alatt tanultam meg

Tavasszal futottam életem első (és akkor azt mondtam, utolsó) maratonját a Runner’s World Run-on, Balatonfüreden, a magamtól várt lehető legjobb, 4 órás (27 másodperces) eredménnyel. Utána hosszú hetekig edzésterv nélküli, javarészt közösségi és örömfutások váltogatták egymást – de leginkább valójában csak céltalanul próbáltam kitalálni, hogyan tovább.

Brigi barátnőm szintén áprilisban teljesítette a maratoni távot - és ő már nagyon hamar benevezett egy őszi 42 kilométeres versenyre is. Hogy én miért vártam 2 hónapot, mire elhatároztam, hogy mégiscsak nekifutok idén még egyszer, azt máig nem tudtam megfejteni, mert maga az edzésterv betartása és a verseny sem volt rossz élmény – az eredményen pedig mindig lehet faragni. Lényeg a lényeg: a csomó tavaszi futós esemény (UltraBalaton, Generali Runner’s World Futótábor) után hirtelen eldöntöttem, hogy kell nekem az őszi maraton. Azt tudtam, hogy nagyon-nagyon szeretném külföldön futni, és mivel sajnos nincsenek százezreim 1-1 ilyen projectre, kiválasztottam a szlovákiai Kassán tartandó Béke Maratont (ami egyébként európa legrégebbi maratonja).

Azt tudtam, hogy mivel szeretnék jobb eredményt elérni, mint tavasszal, nem lesz elég már a 12 hetes netes vagy másra szabott edzésterv: szeretném, ha valaki személyre szabottan, csak nekem, hétről-hétre írná, hogy mennyit kell futnom. Sanyoszt (aki egyben az RW szakértője is) még a Nike Futóklubból ismertem, aminek tulajdonképpen elég nagy szerepe van abban, hogy rajtamaradtam a futás témán. A közösségi futások hihetetlen energiát és motivációt adnak a mai napig. A tapolcai RW futótáborban elég sokat futottunk együtt (hiszen ő volt az edzőnk) és amikor néhány hét múlva végre kitaláltam, hogy mi a következő cél, kézenfekvő volt, hogy Sanyoszt kérjem meg, hogy készítsen fel. A következő dolgokon kellett változtatnom a siker érdekében:

El kellett felejtenem az össze-vissza futásokat: Csodával határos módon tavasszal nem sérültem le, pedig heti 2-3x volt arra példa, hogy napi többször futottam. Reggel egy kis hegy, délután még valami közösségi hakni - mindig úgy voltam vele, hogy az előírt edzésmennyiségek mellett ezek pluszban beleférnek, legalább gyűlnek a kilométerek.

Nem kell minden versenyen és közösségi edzésen ott lenni: Mára már megtanultam, hogy nem kell mindig, mindenhol ott lenni és a regeráció legalább annyira fontos (ha nem fontosabb), mint maga az edzés. Persze, szuper dolog társaságban futni, de a fejlődés érdekében áldozatokat kell hozni. Versenyezni is nagyon király dolog, de minden hétvégén ugyanazzal az eredménnyel lefutni ugyanazt a távot, fejlődés nélkül, csak azért, hogy gyűljön az érem a falon – ennek lássuk be, hosszú távon nem sok értelme van. Ehelyett nálam átvette a helyet a szezononként néhány cél- és edzőverseny.

Gyorsulnom kell: A saját célkitűzésem volt, hogy jobban teljesítsem a második maratonomat, mint az elsőt – ehhez viszont bizony fokozni kell a tempót. Tudni kell, hogy én ebben a másfél évben, mióta „normálisan” futok (tavaly januárban kezdtem el készülni az első félmaratonomra) nagyjából ugyanazon a szinten vagyok: félmarcsin pár percet sikerült gyorsulni idén tavaszra, de nem túlzás kijelenteni, hogy stagnáltam erőteljesen. Így július elejétől jöttek a rendszeres tempófutások, résztávos edzések, terepfutás – és persze az eredmény sem maradt el.

Motivációt meríthetek saját magamból is: mindig hajlamosak vagyunk másokhoz mérni magunkat, amikor eredményekről van szó, pedig józan ésszel tudjuk, hogy az edzésen kívül mennyi minden közrejátszik egy-egy szuper időeredményben (genetika, sportmúlt, stb.). Másokkal, sokkal jobb futókkal, a csapattársaimmal (Sanyoszistálló) szoktam a szerdai résztávos edzéseimet elvégezni, jellemzően sereghajtóként, de ez egy pillanatra sem zavar, hiszen hétről hétre látom, hogy van értelme, szebb a mozgásom, javul az időm, könnyedebben veszem az edzéseket.

Bármire képes vagyok, csak hinnem kell benne: Ha valaki azt mondja pár hónapja, hogy 5:05-ös ezrekkel le tudok futni egy félmaratont, vagy 4:43-as pace-cel egy 10 kilométeres versenyt, biztos kiröhögöm. Nem azt mondom, hogy csak hinni kell benne és sikerül, mert sok kemény edzés is kell hozzá, de a vasakarat sokat számít – és én nagyon szerettem volna gyorsabb lenni. Iszonyat közhelyes, de tényleg minden fejben dől el.

Meg kell tanulni regenerálódni is: Egy magamfajta mozgásmániásnak a pihenőnapok betartása néha legalább annyira nehéz mint 1-1 edzésnap, de megtanultam, hogy muszáj lassítani is. Súlyzós edzés helyett inkább pihenőnapon jógázok, nyújtok, szaunázok és próbálok minél többet aludni. Saját magam is megtapasztalhattam az utóbbi hetekben, hogy amikor pl. megfázás miatt ki kellett hagynom néhány edzést, mire meggyógyultam, sokkal jobban ment a futás, még a kihagyott tréningek ellenére is.

Az edzőbának mindig igaza van: Volt pár próbálkozásom, amikor azt hittem, márpedig én nagyon okos vagyok és simán belefér egy reggel egy terepfutás és egy résztávos rekortán edzés is – nyilván az évek meg a rutin a Mestert igazolta. Az az igazság, hogy eddig még sosem csalódtam abban, amiket tanácsolt, szóval be kellett látnom, hogy nem érdemes ellenkezni.

Nem elég a kellő edzésmennyiség, fejben is ott kell lenni: Fontos, hogy az elvégzett edzések lelkileg és fejben is hangolódj a nagy napra. Nekem tökéletes töltődés volt, hogy 2 nappal a maraton előtt, egyidőben a Spartathlonnal néztem meg az Ultra c. filmet, amit azoknak is ajánlok, akik nem futnak vagy sportolnak, mert tömény motiváció.

A bemelegítés és nyújtás kötelező: Be kell vallanom, sajnos soha nem voltam az az igazán lelkiismeretesen átmozgató-és levezető típus, de az utóbbi hónapokban próbáltam rászoktatni magam - és tényleg rengeteget számít. Ugyanez vonatkozik a versenyre is: mára már tudom, hogy bár vicces dolog beesni a rajtzónába a rajtpisztoly eldörrenése előtt 2 perccel, de néhány kilométer után beállt lábakkal kiállni nyújtani már kevésbé, így inkább annyival előtt érkezek, hogy beleférjen pár repülő a futás előtt.

Óvakodni kéne a túltöltéstől verseny előtt!: Már-már maratoni kabalámnak érzem, hiszen az első előtt is megtörtént, hogy egyszerűen túlhidratáltam és nem bírtam ki pisilés nélkül a versenyt. Ez ügyben még nem sikerült kikísérletezni a kellő mennyiséget, hogy ne veszítsek vele verseny közben értékes perceket, de remélhetőleg tavaszra sikerül belőni az optimális folyadékmennyiséget. Ez vonatkozik a kajára is természetesen, nagy újdonságokat már nem érdemes verseny előtt kipróbálni: előző este a szokásos pizza/tészta, nagy alvás és a megszokott reggeli.

Lassan múlik a maraton utáni depresszióm, és kezdem nézegetni a versenyeket tavaszra, remélem, Ti is tervezitek már a következőt!

Olvasnál még a témában?