Amikor a konok futó pórul jár

A sérülésem utáni két hónap kihagyást követően egy hónapja, hogy ismét futni kezdtem. Leginkább próbálgattam, próbálgatom a lábam. Alapvetően semmi nem fáj futás közben, igaz, hogy még mindig bokarögzítővel futok. Ez amolyan golyóálló mellény most. Futogatok aszfalton és terepen, mind a két esetben nagyon koncentrálok magam elé, nehogy egy rossz lépés miatt újabb sérülést szedjek össze.

Van bennem para, főleg esős időben, főleg terepen. De ma mégis úgy gondoltam, nem lesz gond, vagyis talán bele sem gondoltam. Mint ahogyan abba sem, hogy milyen ruházatot vegyek magamra ebben az esős, szeles, hűvös időben. Pontosabban marhára azt gondoltam, hogy minden eshetőségre jól felkészültem és nincs más dolgom, csak élvezni a csodálatos őszi erdőt, miközben megejtem az első hosszabb edzésemet. 15 km körüli távot terveztem. Nagyjából ki is találtam, hogy merre futok.

Az első km-ek nyugisan teltek, hangolódott a testem és az elmém a futásra. Kb. az első kanyar után kezdtem érzékelni, hogy a szél, amit telibe kaptam, kicsit erősebb, mint amilyennek az ablakból tűnt, illetve, mintha az eső is megeredt volna jobban. Felmerült, hogy visszaszaladok a karmelegítőért, amit végül leraktam otthon, mondván mégsem kell. Nem fáztam (még), de alaposan áztatott a víz minden irányból, ahhoz sem kellett sok idő, hogy a cipőmbe is bőven jusson belőle.

Mikor bő 3 kili után beértem az erdőbe, már fontolgattam a táv és útvonal újratervezését, de mire felkocogtam a Határnyereghez, magabiztosan fordultam a hosszabb útvonal felé. Utólag nem értem, hogy miért döntöttem így, hisz addigra már csuromvíz voltam, igaz, még mindig nem fáztam, de bőven a tervezett táv első felében, 4 km-nél jártam.

Nem számoltam azzal: nem vagyok most annyira gyors, hogy a mozgás segítségével kellő hőt termeljek akár ilyen hideg időben, ráadásul a vacakul választott, ázott holmim extra mód hűtött. Ergo bazi gyorsan kellett volna futnom ahhoz, hogy idővel ne kezdjek el fázni.

Miután felértem a Vadaskerti-hegyre és kezdtem ereszkedni, akkor esett le, hogy még a lejtőn sem tudok rendesen futni, merthogy féltem a lábam. Vastag, nedves avarréteg, felázott talaj, kövek, gyökerek bőséggel, kb. ilyen a sárga sáv ezen része. Na – gondoltam – remek… ezt jól kitaláltam. Itt botorkálok a szakadó esőben, szétázva, még kb. ugyanennyi van előttem, de most már nagyjából mindegy, hogy megfordulok, vagy tovább megyek, egyikkel sem járok jobban. Ahogy arra számítani lehetett, elkezdtem fázni.

Igyekeztem megtalálni a pozitív oldalát mindennek. Pl. kifejezetten szeretem az eső kopogó hangját az erdőben, meg persze szép volt minden még így ázottan is. Örültem annak, hogy nem fáj a lábam, meg annak, hogy már el tudok jutni ismét ezekre a szeretett helyekre, annak persze kevésbé, hogy brutál pulzussal nyomtam mindezt. Túlsúly, edzettlenség, helló! Ez már nem a pozitív gondolati szál volt… Érdekes, hogy ha futni megyek, mindig szembesülök velük. A futás ebben a tekintetben tükör, hisz eléggé objektíven megmutatja, milyen állapotban vagy. (Le is írom itt, a nyilvánosság előtt, hogy megfogadtam, jövő héttől fegyelmezetten étkezem és edzem újra!)

Visszatérve az edzéshez, ha lassan is, de szerencsére közeledtem hazafelé. Egy idő után láttam, hogy 15 kili most nem lesz ebből, de ez már nem számított. Túl vagyok azon a futófázison, hogy fussak még egy kanyart, azért hogy pontosan kihozzam a tervezett távot. Nem a plusz 800 méterre vágytam, hanem a forró zuhanyra, a meleg teára, a száraz ruhára, na és az otthonunkra és a benne élők megnyugtató társaságára. Kíváncsian várom, hogy alakul-e valami kis megfázás-féle ebből a mai futásból, ami amolyan végre túl vagyok rajta típusú edzéssé vált.

A futásom adatai ITT láthatóak.

Ja menet közben párszor eszembe jutott Csipi (Takács Krisztián), aki épp most nyomja a Börzsönyben A Kört (152 km / 7100 m szint). Négyszer már teljesítette, egyszer – idén télen, hóban – nem sikerült, most hatodszor vágott neki ennek az elképesztően hosszú, szintes, nehéz útvonalnak. Tegnap éjfélkor indult, ITT lehet követni és ITT is.