Akkor fuss, ha jól esik!

Szerencsére a 2017-es versenyszezon is a vége felé jár, na persze a jövő évi futósikerek megalapozását már idén el kell kezdeni. Tehát nincs mese, ki kell menni akkor is futni, ha vacak az idő. Ha ki „kell” menni, hogyan tudnám erre még jobban ösztönözni magam? Hogyan hozzam meg a kedvem?

Ilyesmi gondolatok foglalkoztattak, amikor hétfőn, október 23-án reggel felkeltem és kinéztem az ablakon. Zuhogott az eső. Ráadásul ez a zuhogás nem teljesen függőleges volt, elég erős szél is párosult hozzá, vagyis vízszintesen is esett. Megnéztem egy időjárás radart, és láttam, hogy belátható időn belül nem várható pozitív változás ezen a téren.

Előző nap megbeszéltem egy barátommal, hogy futunk hétfőn reggel egy közepesen hosszút. Adta magát, hisz ünnep volt, de valójában egy porcikám sem kívánta a kinti programot. Egy bögre kávéra vágytam, miközben a kanapén a nappaliban bekuckózok, felcsapok valami újságot és átlazítom a délelőttöt. Egy finom érdeklődést elindítottam Áron felé, vajon ő hogyan látja a napot…

Aztán összeszedtem magam. Felöltöztem az időjárásnak megfelelően (sapka, esődzseki szigorúan) és elindultam a megbeszélt helyre Áronért, majd elautóztunk a libegő aljához. Onnan kezdtük a futásunkat. Kicsit döcögősen, gyaloglósan indultunk, emelkedett az út is persze. Az eső szakadt, mi rég beszéltünk, így minden eszünkbe jutó témába belekaptunk. Ennek megfelelően beszélgetős volt a tempón. Laza, nyugis, frissítő. Érdekes módon, csak az első pár perc volt kellemetlen, azaz inkább szokatlan. Aztán percekkel később a komfortzónát arrébb helyezi a tudat és adaptálódtunk a környezetünkhöz. Ritka nagy szívásnak indult, mégis kezdett kellemes futássá válni.

Csak mi ketten voltunk. Olyan ösvényeken futottunk, hogy a beszélgetésünket gyakran elhagyta pár szalonképtelen mondat, hát ez ki*aszottul jól néz ki és hasonlók. Az eső áztatta, színes erdő valami hihetetlenül szép volt. Időközben alulról is támadni kezdett a víz, egy szűk ösvényen időszakos patak alakult ki, ami kétséget kizáróan rendesen eláztatott cipőt, zokni. Elfutottunk a Szekrényes-hegyig, ott még tettünk egy kisebb karikát és mivel bő másfél órát terveztünk, visszafele vettük az irányt. Jól esett a mozgás. Áron megemlítette, hogy egyedül nem jött volna el. Persze én sem és szuper jó hogy megbeszéltük ezt a futást. A kocsihoz visszaérve gyorsan száraz ruhába öltöztünk és elégedetten indultunk hazafelé.

Aki azt mondja, hogy nincs rossz idő, csak rossz futóöltözet, az nem mond igazat. Van olyan idő, ami kellően vacak és futó legyen a talpán, aki kimerészkedik. Persze a széllel kombinált masszívan szakadó esőt is meg lehet szokni, a kezdeti pár kellemetlen perc után, már nem is tűnik annyira katasztrofálisnak a helyzet, mint amilyennek az a meleg lakásból látszik. Persze, igen szétázol, úgy rendesen, meg valószínű saras leszel, és kicsit csúszkálhatsz itt-ott, meg később talán fázni fogsz, de alapvetően benned van az akarat, az elfogadás és az alázatosság képessége, hát vágj bele bátran ilyenkor is!

Na és végül ki volt ebben a csodás októberi időben futni?! Ki vele! :-D