Szimpátia kilences, avagy amikor az élet közbeszól

Erre tessék: tegnap este hattól futott együtt sok lelkes ember és Rákóczi Ferenc, aki a tavalyi Runner's World Runon futotta élete első félmaratonját (azóta már a maratoni felkészülést nyomja). Én öt óra ötvenötkor még a rajttól 4 kilométerre álltam a dugóban és azon dühöngtem, hogy nem érek oda. A helyzeten az sem segített, hogy kétpercenként hívtam Petrát, mert valamiért azt gondoltam, meg tudja állítani az időt. Ő ehelyett élőben nyomta az efbén Ferivel.

Nem, nincs hepiend, nem értem oda. Visszafordultam és így lett az egy órás futásból másfél órás autózás. Ez egyrészt megerősítette bennem azt, hogy továbbra is marad a békávé meg a gyaloglás, másrészt azt, hogy nem maradhat ki a napból a mozgás.

Gyorsan átöltöztem és nyomtam egy szimpátia kilencest a ház körül, ugyanis kábé ekkora távot futottam volna a többiekkel. Az igazán megdöbbentő az volt benne, hogy hiányzott a társaság. Azt hiszem, az agyam már felkészítette magát arra, hogy másokkal együtt fussak és ne a légzésemre meg a nyűgjeimre figyeljek, hanem rájuk.

Ez az esély most elúszott, de a jó hír, hogy legközelebb holnap reggel pótolhatok az Éredj! közösségi futáson.

Gyere el és nézd meg, lekésem-e ezt a bulit is a dugó miatt.