Első félmaraton inzulinrezisztenciával 2. rész – útközben, praktikus tanácsok

Erről tudhatsz meg most többet MacPherson Évától, aki életmódtanácsadó és futó:

Életmód tanácsadó vagyok, és inzulinrezisztens. Kislány korom óta imádok futni. Elhatároztam, hogy lefutom a félmaratont. A felkészülési tervemet egyedül állítottam össze, mert a futóedzések mellett számomra a legnagyobb kihívást az jelentette, hogyan tudom stabilan tartani a vércukorszintemet ilyen fizikai és mentális megterhelés mellett. Sikerült! Életem első félmaratonját 43 évesen 02:00:46 –os idővel, beton stabil vércukorszinttel, sérülés nélkül, és 130 méteres sprint befutóval teljesítettem. Az alábbi, 2. részben olvashatod a félmaraton közbeni tapasztalataimat, praktikus tanácsaimat.

Érkezz időben a rajthoz!

A rajthoz történő megérkezés külön tervezést igényel, és nekem nem is sikerült túl jól. Férjem vitt el autóval a rajt közeléig, és mivel a rajtszámom már megvolt, az utolsó percekre szánt folyadékos palackkal kezemben vágtam neki 30 perccel a rajt előtt a Városligetnek, hogy megtaláljam a kordonokat, és a mobil illemhelyeket. A látványra nem számítottam: a mindösszesen 25 doboz előtt végeláthatatlan sorok kígyóztak! Logikus, hiszen ezt a lépést mindenkinek meg kell ejtenie a rajt előtt. Erre vajon a szervezők nem készültek fel? Így aztán a lelki ráhangolódás az utolsó percekben elmaradt, azon izgultam, hogyan jutok időben a kordonon belülre, lehetőség szerint a 3. zónába, ahonnan az indulást terveztem.

A visszaszámlálás után pedig...

15.000-en futottunk, de mégis egyedül! Készültem, hogy ez így is maradjon, és senki és semmi ne tudjon eltéríteni a saját ritmusomtól. Ekkora tömegben már önmagában az is nagy kihívás, hogy fel ne lökjenek, meg ne sérülj a tülekedéstől. Induláskor minden idegszálammal erre koncentráltam. Ja, és „double bogie”! (Kösd duplára a cipőfűződet!) A saját zeném szólt a fülemben, ami nemcsak a külvilág kizárásában segített, hanem megadta a saját ritmusomat is. Mindig ezekre a zenékre futottam felkészülés közben, így a testem már gondolkodás nélkül felismerte a helyes ütemet, és automatikusan beállt a saját utazósebességemre. A zene tompította a külvilágból érkező vizuális ingereket is. Értem ezalatt, hogy ha valaki mellettem-előttem prüszköl, csámpázik, „csúnya” stílusban szedi a lábát, az könnyen megzavarja a saját mozgásomat, és hajlamos vagyok másolni, átvenni amit látok. Eldöntöttem előre, hogy élvezni akarom a futást, mind a 21 kilométert. Pont ezért semmilyen mérőeszközt nem vittem magammal (leszámítva a hivatalos időmérő chipet a rajtszámomba ragasztva), nem akartam stresszelni magam, és szerencsére egyetlen iramfutó sem került a látóterembe menet közben. Csak mentem, mentem, vigyorogtam, és kizárólag a saját megérzéseimre hagyatkoztam. Bár sok időmbe került, mégis minden frissítő állomásnál ittam pár korty vizet, mert tényleg 30 fok volt, és nem akartam megkockáztatni a dehidratáltságot. Eszembe jutott a riói olimpia maraton döntőjének közvetítése. A magyar kommentátor arra buzdította a hazai lelkes amatőr futókat, hogy a versenyeken utánozzák a profik vízvételi technikáját, és ne akadályozzák feleslegesen egymást a frissítő állomásokon. Úgy érzékeltem, hogy van még mit tanulnunk. Azt viszont örömmel tapasztaltam, hogy az a néhány korty víz, amit 3-4 kilométerenként megittam valóban frissített, a kiegyensúlyozott teljesítményemet támogatta.

Valahol a 11.-13. kilométer között éreztem mentálisan a legnagyobb kihívást. A férjemtől tanultam, aki 10 évig volt profi golfozó, és Dr. Karl Morris intézetében végzett „Mind Coach“-ként, hogy amikor elfáradsz, és úgy érzed hogy már tényleg nincs tovább, akkor jusson eszedbe, hogy még csak a teljesítőképességed 40%-át használtad ki. Állítása szerint ezt az elvet alkalmazzák az amerikai tengerészgyalogosok kiképzésénél is. Ez a gondolat volt végig a fejemben, és megmentett attól, hogy elkezdjem sajnálni önmagamat a fáradtság miatt.

...majd megérkeztek a pillangók

Aztán elhagytam a 16-os kilométert jelző táblát. Ennyi volt a legnagyobb távolság, amit előtte valaha is futottam. Átléptem az ismeretlenbe! És ekkor elkezdtek repkedni a pillangók a gyomromban! Még az is átsuhant az agyamon, hogy van ez olyan izgalmas érzés, mint egy első randi. Egyáltalán nem fáradtam, és a gondolattól, hogy már az ismeretlenben járok, csak jött és jött az adrenalin. Annyira, hogy a tizenhetedik kilométer környékén a Nyugati téri felüljáróra úgy tolt fel, hogy a leghalványabb emlékképem sincs arról, hogy ott egy emelkedőt másztam meg. Persze előre tanulmányoztam az útvonalat, és tudtam, hogy 17 km után megmászni egy ilyen emelkedőt tudatos felkészülést igényel, mert ha ez nem sikerül jól, széteshet a mozgásom, elveszíthetem a lendületemet is röviddel a cél előtt. Ezért a mentális felkészülésem részét képezte az a vizualizációs gyakorlat is, melyben a Nyugati téri emelkedő lesz a futás legélvezetesebb része, és imádni fogom. És tényleg bejött, a pillangók felrepítettek.

A célegyenesben

Az utolsó néhány kilométeren azzal spannoltam magamat, hogy milyen érzés lesz majd átlépni a célvonalon, és végre felmutatni a kétujjas V-jelet, a győzelem jelét. A napon, amikor piszkosul legyőztem saját magamat. Aztán amikor megláttam a táblát, hogy „100 méter a célig”, bekapcsoltam a rakétákat, így az utolsó 130 méteren még nyomtam egy sprintet. Első félmaratonistaként az óvatosság volt végig a vezérelvem, így a tartalékaim még bőven 40% felett jártak. Muszáj volt a végén kifutnom magamat, hiszen hetek óta erre készültem, hogy megéljem az extázist, ahogy 21 kilométer után átsuhanok a célvonalon. Így értem célba 02:00:46-os nettó idővel. Az eufória, amit utána éreztem, napokig, sőt hetekig elkísért. De még most is bármikor elő tudom venni, ha nehezen indul a nap, vagy új kihívást sodor elém az élet. Kicsit megnézegetem, erőt merítek belőle, és ismét úgy érzem, hogy legyőzhetetlen vagyok!

A célban viszont még nem ér véget a félmaraton

Ritkábban esik szó arról, hogy mi a teendő utána. SOS folyadékpótlás és ásványianyag pótlás, gyors felszívódású szénhidrátok bevitele, valamint alapos lenyújtás. Természetesen az örömkönnyek közben megengedettek, mint ahogy az is, hogy csatakosan és kóvályogva sétálj az utcán egy félmaratoni emlékéremmel a nyakadban, miközben a járókelők UFO-nak tekintenek. Mert megérdemled. Otthon forró fürdő, izomlazító illóolajokkal, mint például a kúszó fajdbogyó, de hasznos ilyenkor a rozmaring vagy az erdei fenyő is. Majd kezdd el visszatölteni a glikogén raktárakat, vagyis a nap hátralévő részében, és másnap ismét egyél kb. 2 óránként, a felkészüléshez hasonlóan. Egy félmaraton azért megdolgoztatja az inzulinérzékelő receptorokat is, sokkal érzékenyebbé válnak. Tehát ha valamikor, akkor most igazán könnyedén bűnöztem: egy óriási adag tiramisu lett a jutalmam ebéd után.

Életre szóló élményt szereztem ismét magamnak. Elárulom, hogy nálam az autóban azóta is csak egyetlen zene szól: EMF – „You are unbelievable”. Mert mindenki az, aki képes legyőzni önmagát!

Cikkünk szerzője, MacPherson Éva egészség és táplálkozás terapeuta életmód blogjában az www.airmid.hu-n és az előadásain az egészségmegőrzés természetes módjairól, és az IR életmódról beszél. Készen kapott tervek helyett gondolkozni tanít meg!