Borítókép: Visszahódítom az exem

Visszahódítom az exem

Sokáig rágódtam ezen a poszton, mert az ember a gyengeségeiről nem szívesen ír. De talán tanulságos lehet másoknak is, hogy hogyan jutottam el a félmaratonig, majd azután hogyan lettem futásdepressziós. El is kezdtem írni, de sehogy sem akart összeállni a poszt, mert annyira a kudarcra fókuszáltam, hogy az nem csak a futást, hanem a futásról való írást is leblokkolta.

A mai edzés közben azonban rájöttem, hogy tényleg jó volna ezeket az élményeket megosztani másokkal, hátha van, aki hasonló futócipőben jár/járt és segíthetek neki erőre kapni. A futást egy barátnőm hatására kezdtem el, akivel alsóörsi telekszomszédok vagyunk. Két éve történt, hogy a teraszról kinézve rendszeresen láttam, ahogy elindul futni, majd boldogan hazaérkezik. Gondoltam, egy próbát nekem is megér. Kipróbáltam.

Az első futásom akkor ott, két éve, az alsóörsi éjszakában eléggé burleszk filmbe illőre sikerült: amikor felfutottam a faluig és már éppen kiköptem volna a tüdőmet, nyomomba szegődött egy nyest. Annyira megijedtem tőle, hogy minden erőmet összeszedtem és sprintelni kezdtem lefelé, de a nyest csak jött utánam. Este 11 óra volt, senki nem volt még a főúton sem. (Hol van már a nyolcvanas évek, amikor este 11-kor az alsóörsi főúton hömpölygött a tömeg a móló felé?) 15 év mozgásszegény időszak után ezer métert sprintelni lefelé úgy, hogy ezer méter felfelé futás már a lábamban volt, nem magától értetődő teljesítmény. Majdnem összeestem, mikor feltéptem a házunk ajtaját és rávágtam a levakarhatatlan nyest orrára. Azóta meggugliztam: vannak veszett nyestek is, amit azért jó tudni, mert amikor kiröhögnek, hogy egy ilyen kis lénytől paráztam be ennyire, akkor visszavághatok a fertőzésveszéllyel. (Az első futóélmény annyira meghatározó volt, hogy azóta nem futok sötétedés után, és a kóbor kutyáktól való rettegés miatt világosban sem, ha ismeretlen faluban vagyok.)

Szóval, két éve tehát részben a barátnőm boldog balatoni futásait látva, részben egy régi ismerősöm posztjainak hatására kezdtem futni én is. Lassú építkezéssel, nulla felszereléssel vágtam bele. Annyira nem érdekelt, miben futok, hogy a hasonló fizikai adottságokkal rendelkező legjobb barátnőm rég levetett – de azért még használható - futócipőjében kezdtem, ami éppen jó volt a lábamra. Nem bíztam a kitartásomban, ezért azt mondtam magamban, csak akkor érdemlek meg egy saját cipőt, ha legalább fél évig rendszeresen futok. Elmúlt a nyár, jött az ősz és a tél, és én róttam a köröket macinaciban és kölcsöncipőben a Marczibányi téri sportpályán. Februárban aztán úgy döntöttem: most már megérdemlem a saját cipőt. Kivártam a Glamour napokat és vettem egy Asics-et. (Vicces, kamasz koromban lapos talpú cseh tornacsukában nyomtuk a mezei futóversenyeket, minden gond és sérülés nélkül. Ilyen, amikor az ember 13-15 éves és nem 40.)

Saját cipőben folytattam áprilistól és nagyon élveztem. Kitűztem a célt: Iron Girl verseny nyár közepén, 10 kilométeres táv. A gyerekek is elkísértek a nagy napon, bár őket jobban lekötötte a Lego játszóház, úgyhogy nem látták, hogyan futok be a célba. Tök boldog voltam, éreztem, hogy jöhet a következő verseny. A szeptemberi Spar-t még korainak éreztem, de a novemberi K&H Mozdulj keretében szervezett félmaratont elérhető célnak éreztem, amire jó alaposan fel lehet készülni. Azért is vártam ezt a versenyt nagyon, mert a pályát minden évben a Balaton mellett alakítják ki, és mivel ott kezdtem el a futást, ez lelkileg is inspirált.

Aztán a verseny előtt másfél hónappal, lesérültem. Pedig olyan szépen ment minden, már 15-17 kilométereket futottam. Igaz, éreztem egy-egy edzés alkalmával, hogy a bal combizom felső szakaszán szúr valami, ami nem izomláz volt. Próbáltam a szúrásokra ráfutni. Ez egy ideig jó módszernek bizonyult, aztán egyik reggel nem bírtam kikászálódni az ágyból, úgy fájt. Konkrétan: nem bírtam ráállni, lesántultam. Gyanítom, hogy a sérülésnek lelki okai is lehettek, bár nem vagyok ezoterikus típus. Az edzéseim ugyanis annyira kíméletesen építkezősek voltak, hogy utólag sem találok fizikai magyarázatot arra, hogy miért sérültem le. A lelki ügyek viszont valóban súlyosak voltak akkortájt. Bizonyos kényszerek miatt elhagytam a lapomat, ahol kilenc éve az újságírást kezdtem, és a családban is traumák sorozata ért. Összeomlottam. Hiányzott a futás veszettül.

Gusztos Peti tanácsára felkerestem Magyar Mátyás ortopéd-traumatológust, aki megállapította, hogy szerencsére nem szakadt el az izom, de nagyon merev. A sérülésemet ő is szokatlannak tartotta, a combközelítő izom ritkán sérül futás közben. Előírt egy kúrát, ez 10 alkalommal lökésterápiát jelentett, gyógymasszázs kíséretében. Kiegészítő kezelésként jégszaunáztam is néhányszor. (Ez nagyon jópofa: 2 percig mínusz 170 fokban toporog az ember. Nem csak a gyulladást húzza le, hanem regenerál, revitalizál. Utána az ember teljesen fel van dobva egész nap.) Mit tagadjuk: brutál mennyiségű pénzt hagytam ott, de megérte. Decemberben mentem le újra a pályára. Majdnem bőgtem. A két hónapos kihagyás után mindössze két kilométert bírtam, majdnem összeestem utána. Mintha minden korábbi edzés örökre elveszett volna. De újra és újra lementem a Marcira. 2 km, 2,5 km…

A szilveszteri hosszú hétvégén a Balatonra mentünk, így az edzést újra az én kis szakrális helyszínemen folytattam. És ment. Négy nap után már megvolt a 8 km. A futás húzott ki a depresszióból, az idegösszeomlás egyre távolabb került. Amikor január harmadikán hazajöttünk, beneveztem a Runner’s World versenyére. Hova máshová: hát a Balatonra. Az első félmaratont ott fogom lefutni, az biztos. És edzettem. És nagyon jó volt. Ami nem kis alkalmazkodást rótt az egész családra, mert a távok növekedésével már nem arról szólt az edzés, hogy „leugrok futni, egy óra múlva jövök”. A 15 km például nekem másfél óra futás, ami a bemelegítéssel és a lazítással együtt több mint 2 órás időtöltés, és akkor az utazási időt nem számoltam bele. (Időközben ugyanis kinőttem a Marczi 200 méteres köreit, és a Margitszigetre költöztem.)

A Vivicittán – ami két héttel korábban volt az én „nagy napom” előtt - Dorkával párban vállaltuk a 10 kilométeres szakaszt, és Suhanj színekben próbáltuk barátainkat rávenni egy kis adakozásra. Felemelő érzés volt úgy futni, hogy közben azt éreztem, ez nem csak egy 10 kilométeres táv, hanem a Suhanj Alapítvány segítése, hogy az integrált fitnesz terem megépülhessen.

Az idei tavaszi edzésekről annyit elárulnék: azok sem voltak zökkenőmentesek. Március környékén újra éreztem azt a fájdalmat, amit tavaly ősszel, csak most a másik lábamban. Ezúttal nem vártam meg, hogy lesántuljak, szaladtam a Fájdalom Ambulanciára, és beépítettem a masszázst és a lökéshullám-terápiát heti rendszerességgel az edzések közé a versenyig. Nem részletezem, ez mekkora áldozat volt megint a körülöttem élők részéről: lényegében minden tartalék a „hobbimra” ment. Vagy nevezhetjük terápiának is.

Elérkezett a nagy nap, április 30, Balatonfüred. Kissé öregecske, de az egész táv alatt egyenletes tempóban 2 óra húsz perc alatt lefutottam életem első félmaratonját. Egész napos eufória következett. Annyira boldog voltam, már tervezgettem, hogy a következő 21-et melyik versenyen futom le. Másnap semmi izomfájdalom nem volt, vigéckedtem. Ennek ellenére pihentem, mert úgy gondoltam, 21 km után így bölcsebb. Csak a következő nap mentem el, egy könnyű 7 kilométeres kocogásra.

És itt megint félbeszakadt a fejlődés. A könnyűnek titulált futás után másnapra lesántultam. Mivel az anyagi kereteket már kimerítettem, nem mentem vissza a Fájdalom Ambulanciára. Ezt a sérülést orvosi és egyéb segítség nélkül kell kipihennem – ez nem volt választás kérdése. Teltek múltak a hetek. Közben munkahelyet váltottam. Az én drága 21 kilométerem közben az exem lett. A futás, mint heti háromszori eufória egyre inkább távolodott. Valószínűleg orvosilag a sérülés nem volt annyira súlyos, hogy hónapokra leálljak, de az ilyen helyzetek összetettebbek. Ha már egy hónapja nem futsz, kiesel a rendszeres edzésből, hirtelen minden fontosabbnak tűnik, mint visszamenni a pályára. A kifogásokkal együtt nőtt a sóvárgás is, miközben furdalt a lelkiismeret. Vacak kombó ez így együtt. „Ma sem mentél, ma sem voltál erős” – zakatolt a fejemben folyamatosan. „De ma tuti megyek”- határoztam el újra és újra, és aztán nem. Még sem. Valami visszahúzott. A kudarctól való félelem. Hogy újra kell mindent kezdeni. Minden egyes nap, amikor megint nem indultam el futni, csak emésztettem magam a gyengeségemért.

Június végére, két hónappal a félmaraton után így vált mumussá a futás. Láttam a NIKE applikáción, hogy a többiek töretlenül nyomják. Hol sajnáltattam magam, hogy miért sérültem le már megint, hol gyűlöltem a puhaságomat. Ami nemcsak átvitt értelemben jelent meg az életemben, hanem egy növekvő úszógumi és pocak formájában fizikailag is. Utáltam kinyitni a Facebook-ot, ahonnan ömlöttek az ismerősök boldog futószelfijei.

Két hete, miután már annyira rémesnek találtam a pocakosodás ütemét, elhatároztam, hogy ez így nem mehet tovább. Felmentem a Vérhalom térre. Másfél kilométer futásnak nem nevezhető gyötrelem következett, aminek a végén még a vádlim is begörcsölt. 10 perces szünet következett, majd a Marczin még futogattam (rogyadozva vánszorogtam inkább) még egy másfelet. Majdnem sírtam, hogy újra itt tartok. Mintha állandóan a startvonalra kellene állnom. Mint egy gonosz Ki nevet a végén játékban: ahol állandóan a legelején kell kezdenem, mert valaki kiüt.

Most 8 km-nél tartok.

Röhejesen hangzik egy tavaszi félmaraton után, igaz? De szeretném visszahódítani az exemet. Úgyhogy novemberre újra ott a cél: a második félmaratonomat akarom lefutni. Hol máshol? A Balatonon.