„Család mellett, több lábon állva, ráadásul közel 34 évesen, önmagában nagy tett, hogy edző nélkül a fedett EB-re kvalifikálni tudtam magam” – interjú Kazi Tamással

RW: Hogy sikerült az alapozás?

KT: Későn kezdtem el a felkészülést, mivel a fedett pályás szezon még nem szerepelt a terveim között. De abban sem voltam biztos, hogy folytatódik-e még a karrierem. Eléggé sok negatív dolog történt az elmúlt években. Lehet, hogy egyfajta kapuzárási pánik is volt. Megijedtem, hogy mit akarok én még a pályán. De aztán jött még némi motiváció, mert edző nélkül készülve is országos csúcsot futottam 1000 méteren (2018. 07.02. Gyulai Memorial), a saját csúcsomat megdöntve, ami előtte sem volt gyenge világviszonylatban nézve sem. 2.17.19 volt ez az idő. Azt éreztem, mindegy, hogy hány éves vagyok, van itt még némi keresnivalóm.

De a lényeg, nem tudtam még, milyen egyesülethez fogok igazolni. Szinte az egész eddigi futókarrieremet a Debreceni Sportcentrumban töltöttem, mint versenyző. Kérdés volt, hogyan tovább. Úgy gondolom, helyén kezeltem az átigazolási kérdést. Nem feltétlenül volt egyértelmű, mint ahogyan végül utólag az lett. Nem hitegettem senkit, mondtam, hogy mi a realitás, mi az, amit még szeretnék elérni ebben a sportágban és meddig szeretném csinálni. Az FTC nagy örömmel fogadta ezt és tárt karokkal vártak. Tehát ilyesmik miatt későn kezdtem a felkészülést, aztán viszont szépen haladtak az edzések, próbáltam nem kihagyni lépcsőfokokat.

A magyar bajnokságon, ami a második és egyben az utolsó versenyem volt, előre álltam és tempót futva próbáltam az EB kvalifikációs időn belül célba érni, semmi más nem érdekelt. Ezt végül sikerült elérnem, ráadásul megfejeltem egy aranyéremmel, a 4x400-as váltóval, egy 48-as 400-zal, ami a leggyorsabb volt az FTC váltóban. Ez az egész megváltoztatta a dolgok állását, kitoltam a fedett szezonom (eredmények itt).

RW: És akkor most lelkes vagy…

KT: Persze, abszolút. De megint csak azt mondom, hogy a helyén kezelem a dolgokat, tehát nem éremesélyesként utazom az EB-re, de azt gondolom, hogy feljövőben vagyok. Ha kifogok egy erős futást, akkor egy idei legjobb eredmény összejöhet. Mondjuk nem jellemző, hogy egy fedett EB-n az előfutamokban extra futások legyenek. Valószínű, hogy a taktikán, a helyezkedéseken, a jó reakcióidőn, jó ritmusváltáson fog múlni az, hogy tovább tudok-e menni vagy nem. Vannak extra futók, illetve a mezőny nagy része 1-2 másodpercen belül van. Tehát az adott napon, ki hogy tudja odatenni magát, ezen múlik (eredmények itt).

Még így is, hogy későn kezdtem a felkészülést, azt éreztem, hogy monoton az alapozás. A harmadik hónap végére eljutottam oda, hogy jó lenne versenyezni, vagy pihenni. Valamivel megszakítani a felkészülési időszakot, mert kezd egy kicsit sok lenni, főleg munka és család mellett. Nem feltétlenül a legideálisabb helyzet a mostani, ha sportolói szemmel nézem az életemet.

RW: Nem is sikerült külföldre kijutni edző-táborozni, igaz?

KT: Nem voltam, aminek alapvetően az volt az oka, hogy nem szerettem volna a családomtól távol lenni sok ideig, de önköltségen sem tudtam volna bevállalni egy esetleges meleg égövi dél-afrikai edzőtábort. Szerencsére idén már kapok a szövetségtől is támogatást így tavasszal van rá esély, hogy elutazom edzeni magaslatra, az nagy lökést adhatna a nyári versenyek előtt. Szerencsére itthon, a 200-as fedett pályán tudtam edzeni. Úgy voltam vele, ha már fedett pályára készülök, szokjam a közeget.

RW: Kicsit kanyarodjunk vissza a múltba. Hogy jött váltás? Alapvetően a foci volt a te sportod 18-20 éves korodig, aztán a testnevelési egyetemen kapcsolódott be az atlétika. Fiatalon azt gondolja az ember - érthető módon - hogy a foci támogatott sport Magyarországon, lehetőség lesz nagy sztárrá válni és komoly pénzt keresni. Ehhez képest mi tetszett meg az atlétikában?

KT: Valójában 19 voltam, amikor megismerkedtem az atlétikával és egyszerű erre a válasz. Nagyon szerettem futni, a foci pályán is leginkább a futóteljesítményem, a gyorsaságom miatt figyeltek fel rám. Azzal, hogy a pálya minden pontján fellelhető voltam. Sokszor megkaptam kritikaként, hogy túlfutottam a meccset, egyszerűen túl sokat futottam. Alapvetően ezzel tűntem ki, ebben mindig sikerélményem volt. Tudatosult bennem, hogy valószínű elég jó futó vagyok, de még labdarúgóként.

RW: Hogy volt az első futóedzésed? Nem a foci edzésre mentél le, hanem az atlétikai pályára?

KT: A testnevelési egyetemen, a nevelőedzőmmel, dr. Gyimes Zsolttal találkoztam és már a felvételin TF csúcsot értem el másfél mérföldön. De akkor még kötelező volt játszani az egyetemi focicsapatban, ott még házi gólkirály voltam az őszi szezonban, mint középpályás. A foci edző nem annyira örült, amikor az atlétikai tanszékről átmentek a labdarúgó tanszékre, hogy: van itt ez a Kazi nevű srác, akiből jó középtávfutó lehetne…

Nem hirtelen álltam át, én sem szerettem volna váltani, mert focistaként megnyerni egy utcai futóversenyt tök poén volt. Vagy az idősebb játékosok eredményeinél jobbat elérni Cooper-teszten, jó dolog volt. Amikor már pályaatléta vagy, nem meglepetés, nem kapja fel senki a fejét, ha megnyersz egy futóversenyt. Így nem volt rajtam semmilyen teher, nem volt taktikám, plusz még élveztem is.

RW: Fordítva nem volt megkeresésed valamilyen foci klubtól? Hogy – mondjuk – ki kéne használni a gyorsaságát ennek a fiúnak, kéne egy gyors csatár…

KT: Komoly megkeresésem nem volt, de viccelődtünk vele, mert elég sok embert ismerek a magyar labdarúgásban. Poén szintjén mondta néhány edző, valamint játékos, akik még aktívak a profi ligában vagy NB2-ben hogy simán beférnék a csapatba. Elég technikás játékos voltam – nyilván nem Ronaldinho szinten – de szerettem játszani a focit, nem csak előre rúgni és rohanni utána. Néha eljátszottam a gondolattal, amikor nagyon kivoltam az edzések, a versenyek miatt, hogy miért váltottam, miért nem hagyom abba és keresek egy csapatot magamnak, szóval néha hiányzott a labda. De komolyra fordítva a szót, azért már más az én izomzatom, teljesen átalakult a testem az elmúlt 14 év futástól. Egy komolyabb ütközés vagy egy gyors iramváltás miatt lehet, hogy azonnal megsérülnék.

RW: Volt még egy sporttal kapcsolatos váltás nálad. 800 méterről váltottál 1500 méterre az elmúlt 3-4 évben, most pedig ismét 800-ra kerül a fókusz. Miért volt ez, csalódtál az 1500-ban, vagy rájöttél, hogy jobban fekszik neked a 800 méter?

KT: A 2014-es zürichi EB volt az utolsó versenyem, előtte pedig a ’13-as moszkvai VB, ez a két világversenyem volt, amikor utoljára 800-on futottam. Mindig is 800-as voltam, néha kikacsintgattam egy-egy OB-n 1500-ra, de nemzetközi versenyen soha nem indultam ebben a számban. Egyrészt úgy gondoltam, talán kihoztam a maximumot magamból, de mindenképp szükség lett volna még egy kicsi pluszra, hogy odaérjek a világ elithez, másrészt kíváncsi voltam mire lehetek képes, ha csak a hosszabbik távra készülök. Szóval 2014-ben úgy döntöttem, feljebb lépek 1500-ra. Szakmabeliektől hallottam, hogy ilyen 800-as sebességről, ha kicsit ‘megmozgatjuk’ az állóképességet, el lehet jutni 1500-on is országos csúcsig. Ezen elgondolkodtam, nem szerettem volna úgy visszavonulni, hogy nem próbáltam ki magam ezen a távon. Tudtam jól, ehhez 1-2 év munkát bele kell majd tenni. Edzőváltásom is volt akkortájt, egy volt távfutóval dolgoztam, aki meggyőzött arról, hogy jó lesz a váltás. Elkezdtem tehát 1500-ra készülni. Utólag rájöttem, ezt előbb kellett volna, meg lehet, hogy rossz felkészülést csináltam. Tény, hogy tudtam fejlődni, 3.37-et futottam, ami nem rossz eredmény, de azért kevés. 3.34-et 3.35-öt kellett volna, hogy komolyabban labdába tudjak rúgni, de erre is elment 3 év. Aztán lejárt a szerződésem és eljöttem Debrecenből, de azért a ’14-ben futott csúcsomat 1000 méteren megdöntöttem a tavalyi Gyulai Memorial-on. Azt gondoltam, olyan nagy baj nincs, ha ez megy. Berlinbe tavaly kvalifikáltam magam 800-on és 1500-on is, mind a kettőn rajthoz is álltam. 4 év telt el a zürichi és a berlini EB között, azóta nem versenyeztem 800-on. Azt éreztem, újra hazaértem, minden egyes méterét élveztem annak a futásnak. Valószínű ott dőlt el, hogy elengedem az 1500-at.

Abban az 1-2 évben, amíg még aktívan és magas szinten szeretnék atletizálni, 800-on szeretnék futni. Szeretném még élvezni ezt az időszakot és nem erőlködni, erőltetni és rossz szájízzel visszatekinteni a karrieremre. Most új klubnál vagyok, új fejezet kezdődött az életemben, ismét Budapesten élek, család mellett, több lábon állva (dolgozom és edzéseket tartok), ráadásul közel 34 évesen, önmagában nagy tett, hogy edző nélkül a fedett EB-re kvalifikálni tudtam magam.

RW: Arra nem gondoltál, hogy 1500 fölé lépj, mondjuk 5-10 ezer méteres távokra, ne adj’ isten félmaratonra, maratonra, de nem feltétlenül profi szemléletben?

KT: Profi szinten nem is tudom magam elképzelni. Már az 1500-nál is úgy éreztem, mintha túl nagy fába vágtam volna a fejszém. Ilyesmit fejben már nem akarnék elviselni, mármint hogy a versenytávom ilyen hosszú legyen. Ugyanakkor hosszúkat szeretek futni. Azt viszont el tudom képzelni, hogy az Adidas Runners kapcsán a jövőben – ha már visszavonulok – utcai futóversenyeken induljak. Ilyen szempontból érdekel, sőt valószínű élvezni fogom, hogy nem szinteket kell hajkurászni, meg versenyeket nyerni, hanem csak jól érezni magam, alaposan elfáradni.

RW: Abban a tempóban, ahogy 5 vagy 10 km-t le tudsz futni, ráállsz mondjuk egy 3 perces iramra, ami a te gyorsaságodhoz képest nem csúcsra járatás, itthon, vagy akár a környező országokban lehet versenyeket nyerni és közben jól is érzed magad…

KT: Persze abszolút érdekel ilyesmi és vonz, de már nem szeretném komolyan csinálni. Elszakadni biztosan nem fogok a futástól, de ha visszavonulok, akkor szeretnék a munkámra figyelni majd és szeretnék minél többet a családommal lenni. 15 éves koromban voltam utoljára nyaralni. Nekem kimaradtak ezek a dolgok. Jelenleg az Adidas Runners Budapest csapatát erősítem, ahol amatőr futókat segítünk a fejlődésben illetve az FTC-ben is tervben van egy erős középtávfutó csapat elindítása, de ez távlati cél, mivel még aktív sportban gondolkodom. Abban bízunk, hogy a nevemmel be tudunk vonzani minél több tehetséges atlétát. Egy nagyon tehetséges műkorcsolyázó kislány erőnléti felkészítésében is szerepet vállaltam, de fiatal labdarúgók speciális képességeinek fejlesztésével is foglalkozom. Szóval ebből kiderül, talán kevés időm marad majd arra, hogy edzem napi több órát. Amennyiben hiányozni fog a mozgás és csillapíthatatlan vágyat érzek a futás iránt, minden bizonnyal elindulok versenyeken.

RW: Idén milyen versenyeid lesznek még, mik a céljaid?

KT: Most lesz Glasgow-ban a fedett EB és Katarban lesz a VB. A kettő között lesz egy csapat EB Norvégiában az első ligában és lesz egy Európa játékok Fehéroroszországban. Valamint a Gyulai Memorial, amely egy kiemelt hazai nemzetközi verseny, de ne menjünk el a magyar bajnokság mellett sem, amely szabadtéren fontosabb számomra, mint fedett pályán. Kezdenek feljönni rám a fiatalok, aminek nagyon örülök, új helyzet elé állít, nagyon oda kell figyelnem, ha nyerni akarok továbbra is. Eddig én motiváltam őket, hiszen én voltam a legjobb, engem akartak megverni, most ők ösztönöznek arra, hogy a legjobbamat hozzam ki magamból.

RW: És mi a helyzet a jövő évi olimpiával Tokióban?

KT: Új kvalifikációs rendszert vezetnek be, még pontosan nem vagyok tisztában azzal, hogy fog működni, de a szintek olyan magasak, hogy Magyarországról szinte minden számban országos csúcsot kell hozzá elérni, szerintem ez sokat elárul. Számszerűsítve ez 1.45.20 800 méteren. Tény, hogy az egyéni csúcsom nagyon közel van, de ez extra teljesítmény, amire nem tudom, hogy képes leszek-e. A riói olimpiára és a legutóbbi VB-re a világranglista alapján kellett feltölteni a mezőnyt, mert nem volt annyi kvóta. Tavaly előtt 1.46-ot tudtam futni úgy, hogy akkor még 1500-ra készültem. Ha ismét megfutom ezt az időt, akkor az mindent átformál, mert 2020-ig kell terveznem. Fantasztikus dolog lenne természetesen. Ha minden úgy alakul, ahogy elterveztem és sikerül tökéletes felkészülést csinálnom, akkor sikerülhet az olimpiai kvóta közelében futnom. Abban a szellemben edzem, hogy meg tudom csinálni, másképp nem lehet hozzáállni egy sportolónak…