terepfutás,ultra-trail,grossglockner ultra-trail,verseny,futás anyaként

GWT 30: Beszámoló állandó szerzőnk szülinapi (és elég húzós) alpesi versenyéről

Amolyan születésnapi ajándék volt a Grossglockner Ultra-Trail résztávjának, a Gletscherwelt Trail 30 (31km/1000m) nevezése. A verseny közben időnként szidtam magam, mert minek ez nekem, mikor van nekünk itthon szuper Hármashatár-hegyünk, meg Norbit, aki felvetette, hogy nekem itt kéne futnom… De persze utólag, itthonról egész jónak tűnik ez a futás.

Amikor nézegettem a GGUT honlapján lévő többi versenyszámot, elgondolkodtam, hogy ne induljak-e az 50-esen és csupán azért mondtam nemet a hosszabb megmérettetésre, mert nem akartam a családtagjaimat túl soká várakoztatni, elvégre pihenni, együtt lenni, nyaralni is terveztünk Kaprunban. Utólag mondhatom, ennél jobb döntést ezzel kapcsolatban nem is hozhattam volna. A 30-as táv éppen elegendő volt ahhoz, hogy ismét belekóstoljak az alpesi versenyek világába, annak minden nehézségével és szépségével együtt.

A rajt 2315 méter magasan volt, a Weissee gátjáról, ahová részben felvonóval szállítottak fel bennünket, a felvonó aljáig pedig buszok vittek Kaprunból. Innen fentről kellett lefutni Kaprunba, közben pedig megmászni egy magasabb hegyet. Tendenciáját tekintve lejtett az útvonal, ami azt jelentette, hogy kb. 1000 méter pozitív szintre kaptunk 2300 méter negatív szintet, vagyis bőven dupla annyit kellett lefelé futni, mint felfelé. A lefelé futás érdekessége, hogy mivel gyorsabban csinálod, jobban szét is szedi a lábat…

terepfutás,ultra-trail,grossglockner ultra-trail,GLETSCHERWELT TRAIL,futás anyaként,verseny
A rajt 2315 méter magasan volt, a Weissee gátjáról.

Reggel 8 órakor kissé csípős hőmérsékleten, de csodaszép, tiszta, napos időben elrajtolt a pár száz fős mezőny. Igyekeztem előrébb állni – gondoltam, mit nekem egy ilyen útvonal, jól mennek a futások mostanában, sokat erősödtem, jó magas pulzust kaptam Bélától, hát akkor gyerünk. Aztán úgy az első km után jóval szerényebb gondolatokkal próbáltam az egyébként lefelé tendáló ösvényen futni. Bár futásról nagyon nem beszélhetek, mert pihe-puha pázsit és erdei út helyett olyan irgalmatlanul köves, sziklás volt, hogy néhol két kézzel kapaszkodtam, amiben csak tudtam. Persze körülöttem bőven mentek el a sporttársak, egész vakmerő mutatványokat hajtottak végre, hogy tudjanak előzni. Aztán volt, akinek nem jött be, és az első hegyimentők már ragasztgatták is a sérült térdeket. Én egész egyszerűen leblokkoltam már a látványtól is. Haladtam, ahogy tudtam, de egyértelmű volt, hogy semmiféle futós pulzusértéket nem tudok emellett produkálni.

Időnként, amikor röpke másodpercekre felpillantottam ebből a koncentrált „futásból” és körbenéztem, a lélegzetem is majd elállt, annyira káprázatos volt a látvány körülöttem. Hatalmas hegyek, csodaszép tavacskák, szikrázó napsütés, kék ég, fütyörésző mormoták. Tökéletes volt minden ebben a közegben, csak éppen rendkívül ügyetlennek éreztem magam. Hiába futottam korábban aránylag sokat alpesi környezetben, ilyen hihetetlenül technikás és nehéz útvonalon még soha nem jártam. Amikor végre elkezdtük a mászást az egyetlen komolyabb kaptatónkon, fellélegeztem, pedig ha tudtam volna már akkor, hogy még mi vár rám… De az emelkedőn egy idő után visszatért a jó érzés belém. Tudtam újra haladni, igaz gyalogoltam, de azt lendületesen, előztem vissza a sporttársakat, elértem a versenypulzusom közel felső határát. Időnként jó nagyokat kellett lépnem, de ez jóval kisebb probléma volt, mint sziklák, kövek között lefelé bukdácsolni.

terepfutás,ultra-trail,grossglockner ultra-trail,GLETSCHERWELT TRAIL,futás anyaként,verseny
A hófoltok végül nem jelentettek akkora veszélyt, mint amennyire megrémültem tőlük, amikor először megláttam őket.

Másfél órával a rajt után, 6.8 km környékén értem el a Kapruner Törl 2639 méter magas csúcsát, már készültem rá, hogy klasszul suhanok mindjárt lefelé, amikor is megláttam, hogy a hegy másik oldalán semmivel sem jobb a helyzet, sőt rosszabb, mert kicsivel alattunk a sporttársak hófoltokon csúszkáltak, estek-keltek. Az ütő megállt az ereimben egy pillanatra. Eszembe jutott a márciusi esésem, csuklótörésem és minden azóta bennem élő félelmemet újra megéltem néhány másodpercre. Hogy nekem ott kell majd átmennem, ott kell végigcsúszkálnom? Nincs nálam lánc, pedig beszéltünk Norbival arról, hogy talán be kéne raknom, és el is hoztam, mármint a kempingben, a csomagomban ott volt, de fent a Kapruner Törl csúcsán pont nem. Hogy a fenébe’ mászok ki ebből a slamasztikából…

Akiket addig visszaelőztem, simán mentek el mellettem ismét, de semmi nem érdekelt, csupán az, hogy épségben megússzam ezt az ereszkedést. Amikor elértem a hófolt szélét, óvatosan léptem rá, meg akartam tapasztalni finoman, hogy milyen érzés, mennyire tapad, mennyire csúszik, milyen vastag, alatta nyilván kő van, ahogyan mindenhol az volt, ergo mire esek majd, ha erre sor kerül. Végül rá kellett jönnöm, hogy ugyan baromira csúszott, mert olvadt, vizes hómaradvány volt mindenféle tapadás nélkül, de puhára huppantam minden esetben, arra kellett figyelnem, hogy a lábaim ne csavarodjanak alám. Finoman, lassan ereszkedtem, erre a szakaszra nagyon kellett volna a bot, ami persze szintén nem volt nálam. Mindenki vágtázott mellettem - mint egy UFO, úgy éreztem magam ebben a közegen. Volt egy nagyobb és még 2-3 további kisebb hófolt, amiken át kellett kelni. Szétázott a cipőm, mire ezzel megvoltam, és még várt rám további 2-3 km-nyi szenvedés a sziklás, köves útvonalon, mire végre futhatóbbá vált a pálya számomra. A 10. volt az első km, ami már futósnak tekinthető a maga 6.48-as átlagával. Ezt követően egész futható volt az útvonal. Ugyanakkor elkezdett egy idő után brutálisan lejteni. Csak úgy húzott a gravitáció lefelé, én pedig komoly erőket mozgósítottam, hogy 1. el ne essek továbbra sem, 2. ne verjem szét teljesen a lábaimat, 3. mégis haladjak, amilyen gyorsan csak tudok.

terepfutás,ultra-trail,grossglockner ultra-trail,futás anyaként,GLETSCHERWELT TRAIL,verseny
Norbi és a fiúk a hídon túl vártak, olyan motivációt adtak, hogy képes voltam tempót váltani az utolsó km-ekre.

Norbi és a gyerekeim 24-25 km környékén megleptek. Onnan lett egész jó a tempóm, igaz onnan vált egészen futhatóvá az útvonal még hátralévő része. Örültem nekik nagyon, Bence - a kisebbik- kissé bizalmatlanul fogadta ezeket a röpke pillanatokat (még egyszer megálltak egy pacsira), Barnus és Norbi kattintottak pár fotót rólam. Az utolsó kilométerek húztak nagyon. Egy idő után azt is láttam, hogy meglehet a 4.30-on belüli célidő. Nem mintha veszett kínos lett volna, ha ezen kívül érek be, de a futásaim vége felé mindig megcélzok egy optimálisan elérhető időt, amiért azért még kicsit kell dolgozni. Szóval nem mondanám, hogy kényelmesen bekocogtam a célba, már nem bántam, hogy a versenypulzus fölött vagyok. Közvetlenül a célkapu előtt megláttam Norbit és a srácokat ismét. Norbi noszogatta őket, hogy jöjjenek velem, tegyük meg együtt az utolsó pár métert. Így született meg az első közös befutó fotóm a két fiammal. Akikre (apukájukkal az élen) rettentő büszke vagyok. Olyan támogatást kapok tőlük ezekhez az őrültségekhez, amilyenért nem győzök hálálkodni nekik. Rettentő jófejek, tényleg és valóban ott a helyük a célkapu alatt nekik is, mert mindenféle kisebb-nagyobb sikert közösen érünk el.

Végül 4.29-cel, a 18. helyen értem célba a 118 fős női mezőnyben, kategóriámban sikerült elcsípni a harmadik helyet. Tekintve, hogy egy bő éve nem jártam ilyen típusú útvonalon (ráadásul azóta ugye sikeresen összeszedtem majd felépültem egy lábtörésből), spontán döntöttem az indulás mellett, ergo nem vagyok túl edzett efféle pályákra, sokat ügyetlenkedtem a nehéz szakaszokon, vállalhatónak gondolom ezt, így ahogy van. Ebédre már bent is voltam, és azt gondoltam, hogy ennél többet én semmiképpen nem futottam volna őszinte kedvvel és jó érzésekkel.

terepfutás,ultra-trail,grossglockner ultra-trail,futás anyaként,GLETSCHERWELT TRAIL,verseny
Első közös befutóm a két fiammal. A kicsi nem akart kocogni, így a karomba vettem és besétáltunk hármasban.

A frissítésről még röviden… Másfél liter folyadék az előírás. Kezdetben ezt igen soknak gondoltam. De ilyenkor nem árt megnézni a szintrajzot, a frissítőpontok elhelyezkedését, a reális menetidőt az adott szakaszokra, netán az időjárást, a várható hőmérsékletet. Az első frissítőpont 14 km-nél volt. Kb. addigra fogyott el minden folyadékom. Másfél liter. Szóval az első szakaszra mindenképpen kell. Ez a harmadik verseny, amelyen Sponser izoval, competitionnel megyek. Béla ajánlotta a figyelmembe még a Mátrabérc előtt és mostanra mondhatom, hogy nagyon bevált. De ide azért kellett még nagyon hamar, az első mászás első néhány száz méterénél egy Sponser Long Energy gél is. Folyamatosan ittam a competitiont, de hirtelen kevés volt és gyorsan toltam a gél+víz kombót hozzá. Azzal, és a további izo iszogtással felmásztam a Kapruner Törl csúcsáig. 14-ig, az első pontig megettem még egy gélt, a ponton feltöltöttem minden kulacsomat, 1 liter izót és fél liter vizet vittem tovább. A második és egyben utolsó ponton (kb. 23-nál van) viszont már nem töltöttem, mert bőven volt folyadékom. Ebből kiderül, hogy a második szakaszra már nem kell másfél liter folyadék és az utolsóra sem. Ezekre 1-1 liter bőven jó. A cipekedés egyébként elég fura kezdetben, érzésre hamar rágyógyul a zsák a hátra, ugyanakkor a haladáson – már ahol lehet értelmes tempóban futni – valószínű, nem segít. Ilyen zsákos, cipekedős futások után nekem mindig irgalmatlan hátfájásom lesz, mint ahogyan most is.

Ennek a távnak a nehézsége az első 10 km, bár a sok, futható állapotú, de igen meredek lejtő sem egyszerű. Aki alpesi versenyre készül, szerintem ne itt próbálja ki ezt a műfajt. A verseny közben azt gondoltam, hogy én ide többet nem szeretnék eljönni, mert hiányzik a futás élménye. Túlságosan para vagyok efféle útvonalon. Ma már mást gondolok természetesen. Sokat kell gyakorolni, edzeni, ha vannak ilyen ambíciók. Márpedig ambíció az mindig van, újra és újra…