Borítókép: "Ahol jó lenni (ahol jó enni)" - Szasza hétvégén a Tajga Trailen futott

"Ahol jó lenni (ahol jó enni)" - Szasza hétvégén a Tajga Trailen futott

Ez a mondat jutott eszembe, miután elhagytam a Tajga Trail versenyközpontját múlt szombaton. Számomra minden versenynek fontos keretrendszere van. A lényegi elem a futás, de maga a versenyre való hangolódás, majd a futás utáni jól eső levezetés, szerves része minden eseménynek, hogy aztán élményekkel gazdagodva térjek haza.

Ez alkalommal kissé csorbult a ráhangolódás tökéletes kivitelezése. Kapkodva érkeztem, a rajt előtt 10 perccel leparkoltam egy zsebkendőnyi helyre, berohantam a versenyközpontba, a regisztrációt és a ráhangolódást letudtam mintegy 3 és fél perc alatt, rögzítettem a rajtszámomat, felkaptam a fejlámpát és a személyit, majd minden további átmenet nélkül elrajtoltam Budakeszi központjából.

Szerencsére sikerült a mezőny végére helyezkednem, így akár szánhattam volna bemelegítésnek az első pár métert. Tél van, február van, Tajga Trail van, idő kell a testnek és az izmoknak az átmelegedéshez. A futóléleknek szüksége van rá, hogy kizárhassa a hétköznapi dolgokat és átlényegüljön. Ez verseny, fókusz van. Csak a mezőny és én. Aztán eszembe jutott, hogy ugyan itt széles az utca, de hamarosan szűk erdei ösvényre fordul a mezőny. Így aztán éppen csak 10 másodperce futottunk, mire sutba vágtam a ráhangolós kocogásom és odaléptem. 300 méter után rá is tértünk az útvonal erdei szakaszára, ahol sár, majd 400 méter múlva hó, aztán pedig jég bonyolította az életünket.

Forrás: DonRazzino

Itt kezdtem el bizonytalankodni abban, amit csinálok. A pálya emelkedett folyamatosan. Nem lesz ez így túl gyors? Ha gyors, meddig bírom ezt a tempót, mikor fogok fejre állni? S vajon jó-e a cipőválasztás (egy használtabb cipőben, nem pedig szögesben indultam)?

A kétkedés perceit a megnyugvás követte, ami nagyjából eltartott az első emelkedő végéig. Innentől jött a befelé fordulás, a fókusz a versenytársak figyelésére került. Az út havas-jeges volt, de alapvetően jól tapadt, mégis akaratlanul is eljátszadoztam a gondolattal, mi van, ha tanyálok egyet és közben rácsúszok valakire. Ismét kétségek…

A táv felénél már éreztem, hogy beszürkül a táj, előszerencsétlenkedtem futás közben a zsebemből a lámpát és próbáltam feltenni a sapkámra. Aztán hirtelen elsötétült minden egy pillanatra. Ijesztő volt, pedig csak a szememre rántottam a sapkát véletlenül. Versenyhelyzet ide vagy oda, ez komikussá tett az erőfeszítéseim közepette. Próbáltam belőni, hol lehetek a mezőnyben. Azt gondoltam, valahol az első harmadban, de nagyon nem találkoztam ismerőssel, akihez tudtam volna magam mérni. 11 km felett már nézegettem az órát. Viszonylag gyakran. Egyre gyakrabban. Így lényegesen lassabban fogyott a táv. Érzésre alig haladtam. A pulzusom teljesen rendben volt, szinte nem változott. Volt egy meredekebb lejtős, sáros, havas rész, ahol szerintem a mezőny jelentős része elcsúszhatott. Óriásműlecsúszás terepversenyen. Olimpiai szám lehetne…

Forrás: DonRazzino

Kb. 14 kilinél összetalálkoztunk a rövidebb táv mezőnyével. Nem volt egyáltalán zavaró. Nagyon előzékenyen félreálltak a lassabb futók. A lámpa fénye sokat segített, nem csak látok, hanem láttat is, meg persze a hangomon is átjött, hogy nagy rohanásban vagyok. Így hát bő másfél óra után eljött a vég(e). Elbúcsúztunk a hó és a jég birodalmától, jött újra a saras rész, majd a fénylő aszfalt. Az utolsó pár száz méter már lendületből ment volna, hacsak Andrew versenyszervezővel nem váltottam volna még pár szót a saját időm terhére. Értékes beszélgetés alakult ki köztünk, aminek köszönhetően 5 helyet csúsztam vissza a mezőnyben. Summázva az egészet, 17-ként értem be.

És hogy miért jó itt (l)enni?

Ezért:

Forrás: DonRazzino

...meg ezért:

Forrás: DonRazzino

...és ezekért is:

Forrás: DonRazzino
Forrás: DonRazzino

Hihetetlen látvány volt. Valójában a futás felejthető ennek tükrében. Hosszasan kóvályog az oxigénéhes futó a 0 fokos párában, ködben. Folyamatosan folyik az orra, könnyezik a szeme, csúszkál ez erdőben, küzd, mint malac a jégen, jól megkergeti a fejlámpája fényét…és akkor a célban házi sütikkel roskadásig telt frissítő asztalok várják, amelyeknek már a látványába is beleremeg és elérzékenyül az éhes futógyomor. Valójában tuti, hogy jövőre is indulok. De a rövidebb távon, hogy ne húzzam soká az időt a futással.