Marathon 7500 - beszámoló Románia legkeményebb páros ultra futóversenyéről

Idén 4 magyar csapat teljesítette, a nők között Szimandl Anita és és Szabó Juci elsőként értek célba. Nedjakov Balázs és Nyakas Gábor összesen hetedikek, masters kategóriában pedig másodikak lettek, az ő beszámolójukat olvashatod, ha lentebb görgetsz:

Először íme Nedjakov Balázs beszámolója a versenyről:

Tavaly jártunk itt először, de a verseny utáni nap elhatároztuk, hogy jövőre visszajövünk, hiszen Szimandl Anita és Szabó Juci megnyerte a női párost, így ők ingyen indulhattak idén. A Marathon7500 Románia egyik legkeményebb páros versenye. A páros 2 tagjának végig együtt kell haladnia a versenyen, ha az egyik fél feladja, a másik se mehet tovább. A versenyt a Bucsecs hegységben rendezik, 90 km a táv, 7500 m pozitív szintemelkedéssel. Háromszor kell megmászni a hegység legmagasabb csúcsát, az OMU-t (2506 m), ez egy kopár hegycsúcs, ahova a szervezők saját kézzel és szekérrel viszik fel a frissítést, így minden körben csak 0,5l vizet tölthet minden induló, ebből kell megoldani a lefelé utat. Nagyon technikás és sziklás a terep, a mászásoknál nagyon meredek sziklás részek vannak, ahol a falhoz erősített drótkötelek és láncok segítségével lehet feljutni (ezek a szakaszok inkább a hegymászásra hasonlítanak, mint a terepfutásra). Tavaly Áron volt a párom, de neki idén más tervei voltak, így új párt kellett keresnem. Mindenkit kérdezgettem, hogy ki lenne ideális pár, valahogy mindenkinél Nyakas Gábor jött elő. Gábort nem ismertem személyesen, de nem ez volt az első olyan páros versenyem, ahol olyan emberrel álltam rajthoz, akivel előtte még egy métert se futottam együtt. Gábort a Facebookon kerestem meg, elsőre azt mondta, nem vagyunk összeillő páros, mert túl gyors vagyok neki. Meg is néztem egyből, hogy jó Nyakas Gábort jelöltem-e ismerősnek, hiszen mindenki őt ajánlotta, de tényleg ő volt az. Végül azért igent mondott. A versenyhez közeledve létrehoztunk egy kis csoportot a Facebookon, ahol az utazást, szállást és egyéb dolgokat egyeztettük a többi induló párossal. Gáborral nem nagyon kommunikáltunk arról, hogy mi lesz a taktikánk a versenyen, gondoltuk, lesz majd időnk közben megbeszélni. Csütörtök reggel indultunk el Pécsről, hiszen a verseny rajtja péntek hajnalban van. Szily Atillát út közben vettük volna fel, ha ott lett volna a megbeszélt időpontban a megadott találkozóhelyen. Amikor hívtam, hogy hol van, akkor ébresztettem, hiszen azt hitte, hogy egy nappal később indulunk. De fél óra alatt összepakolt, és folytathattuk utunkat. Gábor külön autóval jött, így csak kint találkoztunk este, tehát út közben sem beszéltünk a versenyről. Az utazás nagyon jó hangulatban telt, 9-en utaztunk együtt egy kisbuszban, a versenyzőkön kívül ott volt barátnőm, Bea és a masszőrünk István (José Esteban Gutierez Santos de la Vega - remélem jól írtam). Ők ketten még nem voltak magashegyi terepfutó versenyen, így már nagyon várták. Este fél 8-ra meg is érkeztünk a versenyközpontba. Gyorsan átvettük a rajtszámokat, átmentünk a szállásunkra, és itt vártuk meg Gáborékat. Szállásunk egy hegyi menedékházban volt, egy 16 fős szobában aludtunk 13-an. Közben megérkeztek Gáborék, és megkezdődött a pakolás. Mindenki azon dilemmázott, hogy milyen ruhát húzzon fel, milyen frissítést vigyen magával, és mit adjon át a futókat kísérő segítőknek (Vincze Attila, Isti, Bea). Én úgy döntöttem, hogy egy Compressport hosszú ujjú, extra vékony aláöltözőt húzok (ezt a felsőt most kaptam a Compressport Hungary-tól, nagyon jó szolgálatot tett, mivel antibiotikumot szedtem a verseny alatt és így fényérzékeny voltam. A felső jól véd a napsütéstől, de tökéletesen szellőzik!), rá egy zipzáras csapatmezt, és a védjegyemmé vált szokásos beach nadrágot a felemás sportszárakkal. A cipő kiválasztása okozta a legnagyobb fejtörést. Nálam volt az új Dynafit Vertical pro minimál cipőm, de még nagyon keveset futottam benne, ahhoz, hogy bemerjem vállalni egy ilyen hosszú és köves versenyre. Így maradt a Salewa, amiben életem első 100 mérföldesét teljesítettem. Miután mindenki összepakolt a versenyre, szép lassan lefeküdtünk és elaludtunk. Gyorsan eljött a reggel, 04:30-kor csörgött az óra. 05:15-re beszéltük meg az indulást a szállásról a versenyközpontba, természetesen csúszva indultunk, de szerencsére időben odaértünk. Gyors kötelező-felszerelés ellenőrzés után már minden csapat bent volt a rajtzónában. Szerencsénkre csodásan kék volt az ég, és nem is jósoltak esőt a verseny napjára. Megkezdődött a visszaszámlálás a gyönyörű román nyelven. Ez a verseny abból a szempontból sem megszokott, hogy lefelé kezdődik: egy rövid lefelé szakaszt követően jön egy kis mászás, és utána egy sípálya mentén van az első komoly ereszkedés 700 méter szinttel. Az első 15 km-en,Gábor tempóját mentünk, amire ő azt hitte, hogy nekem kevés, pedig nem is volt az. Aztán jött az első komolyabb mászás, ahol kezdett beigazolódni a félelmem, hogy Gábor teljesítménytúrás múltjának és hosszú lábainak köszönhetően hihetetlen gyorsan tud felfelé haladni. Lógó nyelvvel és magas pulzussal próbáltam tartani a tempóját. A mászás tetején találkoztunk először Beáékkal. Jó volt, hiszen 30 km-nél van az első komolyabb frissítési pont, így legalább náluk tudtunk inni kólát és pótolni az elfogyasztott zselét. Ezt követően jött a második komolyabb ereszkedés a Jepilor völgyben, amiről fel is másztunk. Itt kezdtük összerakni Gáborral, hogy miért is van az, hogy amire leérünk a völgybe, mindig 4-5 hellyel hátrébb vagyunk, mint ahonnan indultunk, pedig nem ment el mellettünk senki. A román versenyzők minden csiki-csukit levágnak. Arra nem jöttünk rá, hogy ez náluk szabályos, vagy csak így szeretnek menni?! A Jepilor mászáson van először láncos és via ferrata jellegű mászás. Ebben a völgyben végig hátulról süt minket a nap, ez tavaly is kikészített rendesen, idén sem tett jót. Gábor sokkal jobban bírta, mint én. Engem picit megviselt, de végül felértünk a Babele-re, és itt újra kaptunk kólát Beáéktól. Már 28 km volt a lábunkban, egy 2 km-es lefelé következett a versenyközpontba, ahol az első frissítő állomás volt (nagyon bőséges kínálat volt az asztalon: izó, gyümölcs, halva, sajt paradicsom, kenyér, szalonna…). Innen indultunk fel az első OMU-ra, szerencsére itt csak 900m szint van egyben. Egész jól haladtunk, szépen előzgettük vissza azokat a csapatokat, akik lefelé levágták. Itt már kezdett körvonalazódni, hogy kikkel fogunk együtt menni a verseny alatt: a tavalyi győztes master párossal és egy fiatal párossal. Az első OMU-ról mi indultunk el a 3 csapatból elsőként, de a jól bevált levágós stílusuknak köszönhetően hamar elénk kerültek. Nagyon kemény sziklás, apróköves lefelé menet volt, ahol nagyon kellett figyelni. Sajnos nekem a jobb bokám nem volt tökéletes állapotban, így nem tudtam 100%-osan menni lefelé, mert folyamatosan féltettem. Ennek köszönhetően estem is egy szép nagyot, amikor megakadt a jobb lábam. Hátrahajlott a kezemen körmöm, beütöttem a csípőm, de nem történt nagy baj, így futottunk is tovább. Megérkeztünk az erdős részhez, ahol a fiatal páros ment elöl, mi együtt mentünk a másik master párossal. Egyszer csak megjelent falfehér arccal szemben velünk a fiatal páros, gyorsabban futva mint lefelé, hangosan kiabálva, hogy „ursu, urru, ursu!!“ (medve, medve, medve!!) Mint kiderült, az út közepén állt a medve, így innen sípot fújva, botot ütögetve, kiabálva együtt mentünk tovább 6 km-t, hogy elriasszuk őket. Így együtt értünk le a 8. pontra, ami 900 méteren van. Innen jött a következő mászás: 1600 m egyben a 2. OMU-ra. Ahogy ezt már felfelé megszoktuk, szép lassan elkezdtük növelni az előnyünket a másik két csapattal szemben, visszanézve már nem is láttuk őket. 1600 méteren van egy víztöltési lehetőség, amikor megtöltöttük a kulacsainkat, ők akkor értek oda. Innen kezdődik a dzsungelharc. Kb. 2 méteres málnában és törpefenyőben kell menni, 2 km-en keresztül, ezt magashegyi dzsungelnek neveztük el Gáborral. Innen kiérve kezdődne egy láncos és drótköteles nagyon komoly mászás, de mi véletlen, nem ezt választottuk. Balra kellett volna fordulni, de mi jobbra kanyarodtunk, és elkezdtünk felfelé mászni a szinte függőleges sziklafalon fogást, fogásról keresve. Az első 10 méter után Gábor megállapította, hogy nem jó irányba indultunk el, de a fal meredekségének és technikásságának köszönhetően lemászni már nem tudtunk, így jött az ötletelés, hogy merre induljunk tovább. Picit jobbra kellett tartanunk, még távolodni a helyes útvonaltól, mert balra már nem tudtam volna átfogni a fogásokat. A sziklafalon felfelé mászva többször eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy kötöttem biztosítást és azon gondolkoztam hol van a kis kártya, mert mindjárt helikopteres mentést kell hívni, ha nem tudok tovább menni. Gábor ment elöl és próbált nyugtatni, hiszen neki nem volt biztosítása így drága lett volna számára a helikopter. Ez a szakasz engem nagyon megviselt mentálisan, és mind a kettőnkből nagyon sokat kivett fizikálisan is. Nagy nehezen, mikor felértünk a tetejére, egy törpe fenyvesen kellett átvágnunk, ahol nem voltunk biztosak abban, hogy a helyes útra fogunk kiérni. Szerencsére oda értünk, pont a másik két csapat elé. Na itt jött csak ki igazán, hogy Nyakas Gabi tényleg egy „állat”: úgy ment felfelé, miközben én a világomat nem tudtam, így szép lassan elkezdtem kiszakadni mögüle. Kezdtem egyre jobban megzuhanni. Ez teljesen tönkretett mentálisan, hiszen ez egy páros verseny, ahol együtt kell menni. Egy jó 20 percet külön mentünk. Amikor már majdnem odaértünk a ponthoz, akkor megvárt Gábor, itt mondtam is neki, hogy nekem ez így nem fog menni az éjszaka folyamán, ha külön megyünk, hiszen ez egy páros verseny. Ő mondta, hogy nem érezte azt, hogy ez így gáz lenne. Közben megérkeztünk a 2. OMU-ra. Itt újra a mi kis segítő csapatunk várt minket kólával, szendviccsel. Kb. 10 percet töltöttünk el a frissítőponton, zoknicsere és evés közben próbáltam összerakni magam fejben, hogy akarom-e ezt az egészet. Aztán 10.-ként elindultunk az utolsó komoly lefeléhez, ami újabb 1600 méter folyamatos lejtő (ez az amire itthon nem lehet felkészülni, nagyon megviseli az ember combját). Itt Gábor előre engedett így az én tempómban mentünk, ennek, és az alsó ponton lévő meleg levesnek köszönhetően elkezdtem magam összeszedni. Felfelé már egyre többet beszélgettünk, és azon gondolkodtunk, hogy a fiatalok és az öregek mennyivel lehetnek előttünk és van-e még esély utolérni őket, hiszen bárki megborulhat még a versenyen (akár mi is). Itt a tavalyi időnkhöz képest egy óra előnyünk volt már. Ami jól jött, hiszen a legkeményebb mászást nem fejlámpával kellett kezdenünk. Egyre jobban tudtunk menni, egyszer már Gábor szólt, hogy ez neki kezd sok lenni. És láss csodát, utolértünk egy párost. Közben megérkeztünk az újabb láncos, via ferratás szakaszokhoz, itt láttuk, hogy nem messze előttünk megy egy újabb páros. Sikerült magam annyira összeszedni, hogy egészen a gerincig felértünk lámpakapcsolás nélkül. Ennek köszönhetően több, mint 2 óra volt az előny a tavalyi időhöz képest. A 3. OMU-ra felérve már csak Attila várt minket, Bea és Isti egy rövid úton letúráztak, hogy ott lehessenek a befutónkon. Innen egy 16 km-es lefelé vezet, amibe sikerült még 400m szintemelkedést elrejteni, így itt is 1400 m szintet ereszkedtünk. Mivel a pályán nincsenek szalagok, a jelzésekre és a GPS track-re lehet hagyatkozni. Ahogy elindultunk lefelé, egyből utolértük a fiatal párost, akikkel az elején is többször is együtt mentünk. Sötétben már nem ment nekik olyan jól a tájékozódás. Innentől 4-en együtt mentünk, nem igazán beszélgettünk, erősebbek voltak nálunk, de nem nagyon tudtak tájékozódni. A verseny legvégén valahogy semelyikünknek nem volt kedve futni, mind a négyen sétáltunk. Közben megbeszéltük a másik párossal, hogy innen már nem kéne versenyezni, hanem inkább érkezzünk be az osztott 7. helyen együtt, mivel szinte az egész versenyen is együtt mentünk végig. Így négyen együtt, kézenfogva érkeztünk be, 3 óra 47 percet javítva a tavalyi időnkön. Bea és Isti már kb. egy órája vártak minket fagyoskodva a célban. Elég nagy volt az öröm, hiszen itt már szinte biztos volt, hogy 2.-ak lettünk a master kategóriában. Összességében Nyakas Gabi tényleg egy állat, néha már majdnem megbántam, hogy őt választottam, de neki és magamnak köszönhetően olyan időt mentünk, amiről álmodni se mertem volna. Minden szenvedésért kárpótolt a másnap esti eredményhirdetés, amikor kihívtak a dobogóra és megkaptuk mi is az egyedi, kézzel festett porcelánunkat, benne a havasi gyopárral. Azt hiszem, jövőre újra jövünk (remélem Gábor is így gondolja). A teljes táv nekünk 98km lett, 7500m szintemelkedéssel, az idő 19:26h! Abszolút 7. hely Master kategória 2. hely

Most pedig jöjjön a másik oldal, Nyakas Gábor beszámolója:

Sokat nem tudok hozzáfűzni, legfeljebb kiegészíteni az én szemszögemből. Amikor Balázs megkeresett azzal, hogy azt szeretné, én legyek a párja a versenyen, eléggé megdöbbentem. Kevés ember van, akivel képes vagyok együtt "dolgozni", és mindez saját hibámból. Rendkívül rugalmatlan vagyok verseny közben, amihez hozzájárul fizikai gyengeségem és alacsony szocializációs, empatikus képességem is. Nagy szerencsém volt, hogy olyanokhoz sodort az élet, akikkel tudtuk motiválni egymást, mint Rudi, vagy Pap Gabi. Szóval nehéz volt rögtön válaszolni. Balázsról annyit tudtam, hogy kb. az ellentétem, és teljesítési stílusa is a lehető legmesszebb áll az enyémtől: kamikáze kezdő, amihez ráadásul iszonyú gyors és erős. És ami a legfontosabb, minden versenyen előttem végzett. Tehát nem csak megtisztelő volt a felkérés, hanem rögtön mázsás súllyal is nyomasztott. Végül egyet kértem tőle, legyen türelmes velem. Ezt megígérte, és végig maximálisan be is tartotta. A verseny időpontja előzetesen teljesen alkalmasnak látszott. Az év legfontosabb mutatványa, a Kazinczy 200 után két héttel rendezték. Az UTH után azonban egy elég negatív spirálba kerültem, egyre csak gyengültem, és nem sikerült teljesen kipihenni magam. A rajtba végül egy kisebb betegséggel és múló sérüléssel álltam. Nem volt épp megnyugtató. Az első bemelegítő emelkedőn igazolódni látszott a félelmem: bár megfogadtam, hogy a magam szokott dieseles tempójában kattogok, sokszor azt vettem észre, hogy kétségbeesetten próbálok tapadni Balázsra, aki látható erőlködés nélkül haladt. A lejtőn csak fokozódott a helyzet, itt azonban az előző hetek rossz tapasztalata alapján végképp óvatosan totyogtam le, lassításra ítélve Balázst. A második (közepes) emelkedőn és lejtőn is hasonló volt a helyzet, igyekeztem felvenni a ritmust, legalább felfelé. A harmadik volt az első nagyobb mászás, a Jepilor-völgyben, itt éreztem először bemelegedve magam, jól haladtunk, ennek köszönhetően nagyjából el is foglaltunk a helyünket, bár én reméltem, hogy lépegetünk még előre. Rövid lejtőzés után kezdődött az Omura ez első felmászás, itt a feltöltés után rendben voltam, talán egy hangyányit még bevállalósabban is mentem volna, de a későbbiek fényében egyáltalán nem bánom, hogy nem mentünk eszetlenül. Nagyon hosszú lejtőzés jött kellemetlen köves ösvényen, itt megint meglátszott, mennyire edzetlen vagyok, emiatt sok időt vesztettünk.
Az Omura történő másodszori felmászás talán a legnehezebb, legidegőrlőbb. Ezt tetéztem egy eltévedéssel, amikor nem láttam, hol kell balra fordulni egy kisebb sziklatorony előtt. A rossz döntéseket aztán sikerült tovább súlyosbítanom, amikor nem figyeltem arra, hogy Balázs sem került nálam jobb állapotba, és a közös megoldás helyett előre menekültem, totálisan eléhezve estem be a házba. Nehezen összekuporgatott előnyünk pillanatok alatt foszlott semmivé, de idő kellett, hogy összeszedjük magunkat. Az egyébként teljesen jogos kritika után kissé megrendülten álltam oda az utolsó 35 km-re. Nem javult a helyzet lefelé sem, itt már éreztem, hogy a combfeszítőm teljesen kuka lesz a nap végére, miközben nem haladtam értékelhető sebességgel. Minden mindegy alapon legalább egy jót ettünk a völgyben. Kis kavargás után meglepő volt, hogy mindezek ellenére utolértünk többeket is. Az utolsó emelkedő jó ideig nem is okozott gondot, ütemesen haladtunk a Bucsecs legmagasabb pontja felé harmadszor is. Én viszont naivan úgy gondoltam, hogy a betolt tészta elegendő az energiamérleg megőrzésére. Lustaságom sokba került, másodszor is végzetesen eléheztem. A későn, kapkodva elfogyasztott gumicukor ráadásul kisebb gyomorgörcsöket okozott. A gerincen már rendesen leszakadtam.
Egy nagyobb lejtő, egy kisebb emelkedő és egy rövidebb lejtő volt még a célig. Vállalható módon ekkor már csak síkon tudtam futni, de abból nem sok volt. A vezetést gyomorgörcseim között innen legnagyobb részt Balázsra bíztam, aki ezt tökéletesen végre is hajtotta. A történtek fényében a korosztályos 2. helyezésre vonatkozóan ambivalens érzéseim vannak. Ha csak azt nézem, hogy többször megelőztük a győzteseket, akkor kudarcként élem meg. Minden téren rendkívül tanulságos túra volt. Elsősorban azt mutatta meg, hogy sokszor az sem lehet elegendő, ha fizikailag összeillő páros indulna közösen. Ezen a téren nekem bőséges fejlődés szükségeltetne. Fontos lenne legyőzni a lustaságomat haladás közbeni frissítés terén, mind evésre, mind ivásra vonatkozóan. És gyakorolni kellene a lejtőket. Rengeteget, még annál is sokkal többet. Ez a kulcsa a szumma 18 órának. Nem utolsó sorban: rendkívül hálás vagyok Balázsnak a kapott lehetőségért.

A versenyen persze lehet rövidebb távon indulni, de ott ezt inkább edzésnek hívják, mint igazi versenynek. Érdekesség még, hogy porcelán befutó érem van, és az eredményhirdetéskor azoknak az érmét, akik nem teljesítették, széttörik kalapáccsal, és hazavihetnek belőle 1 db-ot, hogy legyen motivációjuk következő évre a teljesítésre!