Borítókép: Rosszabbul futok, mint 4 éve

Rosszabbul futok, mint 4 éve

A futásban az a legszebb és egyben legdrámaiabb, hogy mérhető. Egy tükör. Akkor a legszebb, amikor a mérések folyamatosan javuló állapotról árulkodnak és igen elkeserítő, ha ezek a számok romló tendenciára utalnak.

Az állapotfelmérés professzionálisabb szintje, amikor steril környezetben profi gépekre kapcsolva ad testünk visszajelzést, mi szerint bizony 4 éve jobb állapotban voltál. De óraműpontossággal ad visszajelzést egy szigetkör is. Esetemben 2 perccel gyengébb lett, mint 4 éve. Aztán van úgy, hogy óra nélkül is érzem, egyszerűen szarul megy, nem gurul.

Mindennek oka lehet, a bevitt kilométerszám csökkenése, meg az intenzitás, az edzés struktúra változása, esetleg a testsúly sem olyan, sőt az is lehet, hogy minden változatlan, csak éppen 4 évvel idősebben már nem mozognak úgy a lábak.

Furcsa lélektana van ennek. A fejlődés önmagában sikert okoz. A siker ad egy folyamatos motivációt. A folyamatos motiváltság életformává alakul. Futónként változó, hogy a fejlődés milyen gyors, milyen sok a siker és ki hogy éli meg. Végül elméletileg van egy csúcspont, amelyhez a ciklikusságból adódóan vagy vissza tud térni a futó időről időre vagy nem. Ha vissza tud térni, többet kell-e beletennie, mint korábban vagy pont annyit elég, mint addig. A ciklikusságot okozhatja, sérülés, pihenés, kényszerpihenés, munka, családi állapotváltozás vagy egy másik hobbi térnyerése, stb., vagy bármily okból adódó egyéb motivációvesztés. Sok dimenziós játék ez. Egy hosszútávú testi-lelki egyensúlyozás a futóevolúció mezsgyéjén, ahol idősíkban ezernyi pozitív és negatív impulzus ér. A futás egy igazán öncélú – alkalmanként társas – tevékenység, aminek értelmét/célját vagy értelmetlenségét mi adjuk meg. Kezdőként esetleg edző segítségével lépésről lépésre ki lehet tűzni elérhető célokat, apróbb belső elvárásokat. Aztán amikor a fordulópont elérkezik és a fejlődés is megáll, a mérhető eredmények, érzések is negatívba fordulnak, az elvárást felváltja az elfogadás?

Ilyesmiken gondolkoztam pont futás közben.

Talán ez a profi atlétáknál másképp zajlik, talán sokkal drasztikusabban, de az is lehet, hogy annyit csinálták már ezt a sportot, hogy a belefáradástól az elfogadás is könnyebb. Vajon ilyenkor jön a visszavonulás?

Én viszont hobbifutó vagyok. Soha nem azért mentem futni, mert muszáj volt, hanem mert a belső motivációm hajtott. Talán nálam is van még lendület. Lehet egy új cél, egy új kihívás, egy motivációs hullám, amely okozhat fejlődést, majd ismét sikereket…
…és talán az is előfordulhat, hogy lassan hozzá kell szoknom a kegyetlen valósághoz, ahhoz például, hogy már nem fogok 3 órás maratont futni, vagy ahhoz, hogy a női terepes mezőny élén futók simán előttem végeznek, de ugyanúgy el kell fogadnom azt is, hogy a két perccel lassabb szigetkörből egyszer csak 3-4 perccel fogok lassabbat futni. Ki tudja...

Kíváncsi lennék más amatőr sportolók, hogyan viszonyulnak egy-egy ilyen tartós teljesítménycsökkenéshez. Hm? Elmesélitek?

Ti hogyan viszonyultok a teljesítménycsökkenéshez?
Fájl kiválasztása