A futók mind egyformák

A múlt héten egy ködös estén épp felfelé haladtam a hegyen, amikor az egyik szűk szakaszon két futó jött szembe. Látszott eajtuk, hogy már túl vannak a nehezén, amit én még nem mondhattam el magamról. Azért kihúztam magam és próbáltam azt a látszatot kelteni, mintha jól bírnám, de közben észrevettem, hogy ismerem ezeket az arcokat.

Az egyikük Zsuzsi, a kiadóigazgatónk, a másikuk Gábor, a párja. Mivel többnyire nem egy csúszós járdán, izzadtan, futóruhában találkozunk, eltartott egy darabig, mire feldolgoztam a képet és felismertem őket (nyilván az oxigénhiány sem serkentette az agyműködésem). Végül leesett, hogy kicsodák és elkezdtem lelkesen kiabálni nekik, amiből ők valószínűleg annyit láttak, hogy egy fejlámpás idióta az arcukba világít, ordít és hadonászik.

És hogy miért fontos mindez? Mert - bár ezt már ezren ezerszer leírták - elképesztően jó érzés, hogy a futók mind egyformák. Lényegtelen, honnan jössz és mire vitted az életben. Nem számít, hogy vadiúj Volvóra, vagy szakadt kettes Golfra futja. Az is teljesen mindegy, hogy a legújabb futócipő van rajtad, vagy egy kétéves modell. Itt a csúcsgóré ugyanúgy küzd és izzad, mint bárki más, szóval nincs jelentősége, hol állsz a táplálékláncban. Futó vagy, tehát éppúgy izzadsz, lelkesedsz, sérülsz és állsz fel, mint a többi futó. És bár tudom, hogy mindenki különleges és egyedi, néha jó érzés látni, mégis mennyire egyformák vagyunk.